Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
nák, bánatos kamaszok és boldog lányok írták nevüket a téglákra. Belevésték, vagy egyszerű grafitceruzával írták fel, fél évszázados ceruzajelek is voltak itt. Az idő tiszteletben tartotta a naiv igyekezetet, hogy az emberek megörökítsék önmagukat. — Keressünk! — mondta az asszony nevetve, és arca kipirult. Világosszürke kosztümben volt, bronzszín haját kontyba tűzte, hogy szabaddá váljon karcsú nyaka. Nagyon szép volt, Morvái nézte, és nem beszélt. Sorra nézték a feliratokat, és a komikus neveknél vagy túlságosan érzelgős vallomásoknál összenevettek. A téglák feliratai mögött Is tömeg élt, fiatal és életerős, bohóchajlamú tömeg. Az asszony megállt, és úgy nézett egy garafitsort, ahogy az ember a gyermekkori képét nézi, melyet nagyon szeret. Az egyik téglán két név állt: „Zsuzsi — Tibor“. Zsuzsa megcsókolta Morváit. — Nincs férjem és két gyerekem... gimnazista lány vagyok. Szeretlek, Morvái, úgy beszélj velem ... Morvái semmi egyébre nem tudott gondolni, csak arra, hogy már nem tart sokaiig az egész, az asszony mindjárt hazamegy. — Neked is vannak ilyen emlékeid? Forgópisztolyok, gondolta Morvái, egy tölténnyel, éppen ilyen emlékek, mint egy fakuló ceruzasor. — Ki volt ez a Tibor? — Aranyos gyerek ... osztálytársam. A háború után Ausztráliába szökött, sírt, hogy menjek vele. Meghalt valahol... — Meghalt? Az jó, ha meghalt. Nem szeretem az ilyen emlékeidet! Az asszony most úgy nézett a szemébe, mint amikor arra kérte azon az éjszakán, hogy soha ne felejtse el őt. — A férjemre nem vagy féltékeny? — Ne beszélj róla, mert megbántom őt, pedig semmiről sem tehet. Ha arra gondolok, hogy az övé voltál először, és gyerekeid vannak tőle, úgy érzem, minden érték hiábavaló. Miért nem vártál rám? — így nem szabad beszélnünk... Hazug helyzetet teremtünk vele. Nem érzed, hogy hazudunk egymásnak? — Én nem hazudok. — Tudom. Azért ne beszélj tovább. Én hazudok, tudnod kell, hogy hazudok. — Te sem hazudsz. Igazat beszéláz. — Hallgass, Morvái, hallgass. Ogy beszélj velem, mintha gimnazista volnék. Nincsenek gyerekeim. Férjem sincs... — Húzta magával, el a téglafaltól, a Mélyúton emberek mentek, és nézték, ahogy kézen fogva sietnek, mintha szöknének valami elől. Egy magas szürke épület előtt azt mondta az asszony: — Itt halt meg az anyám. — Régen? — Tizenhat éves voltam. Az asszony nézte a szürke épületet, talán kereste az ablakot, amely mögött meghalt az anyja. — Két hétig feküdt itt a mamikám, és már lábadozott. Másnap kellett volna hazajönnie. Azzal feküdtünk le este, hogy reggel érte megyünk. Hajnalban felébredtem, sokkal korábban, mint máskor, nem tudtam, miért. Rettenetes megérzés hatalmasodott el rajtam: meghalt az anyám. Sírtam, és azonnal a kórházba akartam rohanni, apám nyugtatott és csillapított. Dehogy halt meg, ma hazajön egészségesen ... Nem tudom, milyen erők élnek a világon, milyen ösztönös tudatkapcsolatok vagy megérzések, amelyeknek csak a jelentkezését vesszük néha észre, de különben semmit sem tudunk róluk. Nem hallgattam apámra, olyan erősen éreztem a halál bizonyosságát, hogy akkor hajnalban bejöttem a kórházba. Anyám ágyát már kitették a folyosóra, őt nem láthattam, elvitték. Agyvérzésben halt meg az éjjel... Villamoson mentem haza, akkor indult a reggeli járat, egész úton hangosan sírtam, és nem bántam, hogy néznek az emberek. Két év múlva meghalt az apám szívinfarktusban. Váratlanul összeesett és meghalt. S én férjhez mentem. — Szeretted a férjedet? — Régen volt... ő nagyon szeretett, és én tudtam ezt. — Szeretted? — Bíztam benne. S azóta megszoktam.
