Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
doklom! Én élek! Én még mindig élek! S azok a végső szók: olyan pátosszal mondta őket, mintha a búcsú szavai lettek volna: Ha tudnátok. Semmit se tudtok. Semmit se tudtok.“ „Ejnye, Havel“, mondta a doktornő, „mintha maga nem tudná, hogy minden beszéd kilencvenkilenc százaléka fecsegés. Maga talán többnyire nemcsak azért beszél-e, hogy beszéljen?“ Az orvosok még nézelődtek egy kicsit, majd mindhárman kimentek a pavilon elé; a főorvos és a doktornő kezet adott Havelnak és eltávoztak. Illatok úsztak az éjszakában Flajšman végre megérkezett a külvárosi utcába, ahol a szüleivel együtt egy kerttel övezett családi házban lakott. Kinyitotta a kiskaput, de nem lépett be az ajtón, hanem leült egy padra, amely fölött édesanyja gondosan ápolt rózsái nyiladoztak. A nyári éjszakában virágillatok úszkáltak, s a „bűn“, az „önzés“, a „szerelem“ szavak feszítették Flajšman mellét, édes elragadtatással töltvén meg őt, amitől olyan érzése támadt, mintha szárnyak nőnének a vállából. A boldog mélabú áradatában döbbent rá, hogy szeretik őt, mint eddig még soha. Nyilván már eddig is akadt néhány asszony, aki nem titkolta vonzalmát az ifjú medikus iránt, de most jegesen őszinte lesz önmagához: minden esetben szerelemről volt-e szó? Nemcsak illúziói voltak-e néha? Nem hazudozott-e sokszor önmagának? Például Klára, nem számitóbb-e vajon, mint szerelmes? Vajon a lakás, amit hajszolt, nem volt-e fontosabb a lánynak, mint ő maga? Alžbeta cselekedetének fényében minden elhomályosult. Nagy szavak úsztak a levegőben, s Flajšman azt mondogatta magában, hogy a szerelemnek egyetlen mértéke van, s ez a halál. Az igazi szerelemnek a végén ott a halál, s csak az a szerelem szerelem, amelynek végén a halál várakozik. A levegőben illatok úsztak, s Flajšman önmagát kérdezte: fogja-e még őt valaki úgy szeretni, ahogy ez a nem szép leány? Dehát mi a szép vagy a csúf a szerelemhez képest? Mi az arc rútsága ahhoz az érzéshez képest .amelynek nagyságában maga az abszolútum tükröződik? (Abszolútum? Igen. Gyermek volt még, aki csak az imént került ki a felnőttek bizonytalanságokkal teli világába. Bárhogy kergette is a lányokat, mindenekelőtt vigaszt nyújtó karokat keresett, végtelen és mérhetetlen karokat, melyek kiválthatnák az imént felfedezett világ pokoli relativizmusából.) IV A doktornő visszatérése Havel doktor egy idő óta már a heverőn feküdt, könnyű gyapjúpokróc alatt, amikor kopogást hallott az ablakon. A holdfényben a doktornő arcát pillantotta meg. Kinyitotta az ablakot, s kiszólt: „Mi az?" „Eresszen be!“ szólt a doktornő, s az épület bejárata felé sietett. Havel begombolta szétnyílt ingét, és sóhajtva kiment a szobából. Amint kinyitotta a pavilon ajtaját, az orvosnő minden hosszas magyarázkodás nélkül besurrant, s csak amikor az ügyeletes-szobában a fotelba telepedett, szemben Havellal, kezdte magyarázni, hogy el se jutott hazáig; állítólag most érzi csak, hogy milyen felindult; végképp nem tudna aludni, s arra kéri Havelt, beszélgessenek még egy kicsit, hogy megnyugodjék. Havel egy szót se hitt el abból, amit a doktornő beszélt, s volt annyira udvariatlan (vagy elővigyázatlan), hogy mindezt le lehetett olvasni az arcáról. Ezért a doktornő így szólt: „Persze, maga nem hisz nekem, mert az a meggyőződése, hogy csakis azért jöttem, hogy lefeküdjek magával“. Az orvos elhárító mozdulatot tett, de a doktornő folytatta: „Maga egy beképzelt Don Juan. Persze. Minden nő, aki meglátja magát, egyébre se gondol, mint arra. Maga pedig unottan és szenvedőn végzi bús küldetését."
