Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
A késő délutáni napsugarak süvítve suhanó, piros nyilak a város felett, nyugaton türelmetlenül készülődik az éjszaka. Morvái megdöbbenésében és — igen! — félelmében szorosan a fal mellé állt, és halkan köszönt: — Jó estét. — Hogy van, Morvái? Mosolyog, de fáradtabban, mint azelőtt. Nem olyan magabiztos. És mitől a leheletfinom fáradtság a napbarnított bőr szövete alatt? Morvái nem felelt. Egy pillanatig figyelmesen nézték egymást, aztán az asszony újra elmosolyodott, és indult hazafelé, Morvái utána lépett, szótlanul mentek egymás mellett. S a tárgyak újra szembe jöttek Morvaival, és ő újra nem látta őket. Egyre önmagára és az asszonyra figyelt. És elszorult a szíve, mert megállapította, hogy idegen ember megy mellette. Nem meghitt ismerős a haja, a bőre, szürkészöld szeme, a mosolya, visszautasító a hangja és a lélegzése... Nem igaz, hogy testük szövetséget kö tött egymással. Ö, meglehet, valamikor találkoztak, és közel kerültek egymáshoz, ahogy két ember közeli viszonyba kerül, ha találkozik, és felvillan közöttük az érdeklődés lidércfénye, meglehet... Most távolinak érzi az asszonyt, csak a szomorúsága közeli. Kétségbeejtő, hogy semmiképpen sem mondhatná neki, ahogy itt mellette megy, és maga elé néz, a szeme komoly és ismeretlen, s az arcéle ismerős és távoli egyszerre, semmiképpen sem kérdezhetné meg bizalmasan, valahogy így: Hová megyünk, kedvesem? Ezért szemrehányón, megbántottan szólt hozzá: — Elszökött előlem ... Miért? — Nem szöktem el... elmentem ... — Különbség van a kettő között? — Igen. — Nem tudom ... mondta bizonytalanul Morvái —, bizonyára igaza van. — Igazam van... el kellett mennem. — Miért? — Jött a nyár... szabadságra mentem a férjemmel és a gyerekeimmel. Családom van és ... kötelességeim vannak. — Tudom... láttam magát fürdőruhában, feküdt a napon, és a bőrén gyöngyszemek ültek. Egy lepke szállt a mellére, s a férje nézte, és nem szólt, gyönyörködött magában... — Hol látott? — Mindenütt. Sokszor. Akármikor. Csak összehúztam a szemöldököm, és erősen egy pontra néztem, máris magát láttam... És irigyeltem a férjét, a gyerekeit és a lepkét, hogy ott vannak, ahol maga. — Szegény Morvái... — Nagyon szomorú volt az asszony hangja. Mintha önmagát sajnálná. Ekkor már a Duna-parton mentek, és nézték a közelgő őszt. A fák alatt összezsugorodott, színes levelek feküdtek, s a lombok erős zöldje helyenként rőt színűvé változott. Néha pengve elvált egy levél az ágtól, mely tavasz óta nevelte és tartotta, a földre hullt, és halkan megzörrent. A Dunán egy fehér hajó dohogott, hosszan dudált, mintha valami befejeződött volna, mintha valaminek a végét jelezné. Morvái nem emlékezett a tavaszra, s az őszön sem töprengett. Azon gondolkodott, mit mondjon az asszonynak, hogy visszakapja. Hogy újra az övé legyen, közeli és ismerős, és testük új szövetsége eltéphetetlen legyen. A taktika, mellyel ismeretségük kezdetén áltatta magát, nem jutott eszébe. Régen volt: mindenekelőtt keménynek lenni és határozottan viselkedni, megtörni és nem törődni vele, s amikor a nő a vágytól már... — Találkozni akarok magával. — Nem lehet, Morvái. — Találkozni szeretnék magával... Egy pillanatig hallgatott; most azt mondja, jő, gondolta Morvái. — Gyermekem lett volna ... Egy rézszínű levél halkan felsóhajtott fájdalmában, ahogy elvált az ágtól. Morvái megállt. Az asszony a szemébe nézett, és félénken elmosolyodott. Morvái hangja egészen rekedten, természetellenesen, majdnem könyörgőn hangzott.
