Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
— Férje van... láttam, ahogy a lepkét nézte a mellén... Miért ne lehetett volna gyereke? — Magától lett volna, Morvái. — És? ... Sürgetve mondta, majdnem kiáltotta: — És? ... — Elmentem, és ... nem lesz! Morvái gépiesen felvett a földről egy aranysárga gesztenyelevelet, négy kövérkés ujjhoz hasonlított, melyek egy pontból, apró tenyérből nőttek ki legyező alakban. Megbámulta, és eldobta. A Duna-hídon talán vonat futott csattogva és zakatolva, de az is lehet, hogy nem ... Ezért sápadt. Ezért idegen. Ezért szomorú. Ezért elutasító. Ezért gyűlöli. Hogy merte . .. meg sem kérdezte őt! Olyan lassan terjedt szét a gondolat a vérében, az ereiben és idegsejtjeiben, mint az olvadt érc, és annyira többrétűén hatott; elborította, ránehezedett a súlyával, elégette: gyereke lett volna tőle a nőnek, akit bámult és kívánt, aki csodaként szerepelt az életében! Hol volt ő akkor, amikor a gyereke megszűnt lenni, miért nem érezte meg a veszélyt, mit csinált akkor? Miért nem tudta megvédeni a saját gyerekét? Miért nem kereste meg Zsuzsát, miért nem kutatta fel, és miért nem kérte rajta számon, amit tenni akar? Mellette kellett volna lennie akkor, és kiabálni vele, és kényszeríteni, hogy szüljön ... neki! Indulat nélkül, halkan mondta: — Meg kellene, hogy fojtsalak. Zsuzsa szemét elfutotta a könny, de nem gördült le a két orcáján, ott remegett a szeme sarkában. — Nem tehettem másképp... Mit tehettem volna, Morvái? Mit tettél volna te? — Elvettelek volna feleségül. Milyen szó az, hogy volna? — kérdezték a rőt fák. Milyen fogalom az, hogy volna?... A volna azt jelenti — Morvái gondolatban úgy felelt, mint egy kisdiák a katedra előtt —, a volna azt jelenti, hogy volt egy lehetőség, de elmúlt. — Feleségül? Engem? Miért? Zsuzsa nevetett. Nem akar sírni, azért nevet, gondolta Morvái. Vagy játszik? — Holnap felkeresem az anyámat... Velem jössz, Morvái? Gyere velem. — S amikor már annyira távolodott, hogy a leszálló sötétben nem lehetett felismerni arcvonásait, még egyszer halkan visszaszólt: — De elgyere, Morvái! Morvái ment a híd felé, és nem nézett hátra, mert a könnyű szandál halk nesze régen elhalt a múzeum mögött. S ahogy ment, a tárgyakat is elnyelte a sötét, csak bizonytalan körvonalukat látta, és önmagába is hiába nézett, nem látott mást, csak a végtelent. A semmit. Fekete volt és alaktalan... • A bejárat mögül nagy barna fakereszt nézett szembe a rácsos vaskapuval; a kereszten a lehorgasztott fejű megváltó helyett felirat állt: Dei misie — 1946. A kétfelé nyíló vasrács mellett jobbra és balra emelkedő ösvények vezettek a fák közé, és körülölelték a völgyecskét. Zsuzsa lépett be elsőnek. Vasárnap délelőtt volt, verőfény. Vénasszonyok nyara ... A vénasszonyok ott térdeltek a földön, Mária előtt. Hárman voltak. Fekete kendős, széles szoknyás falusi öregasszonyok. Kezüket összekulcsolták, ajkuk alig láthatóan mozgott; imádkoztak Máriához. Az apró völgyet a bejárattal szemben meredek domboldal zárta le, Mária a domboldal közepén barlangszerű mélyedésben áll talapzatán. Előtte öt hosszú gyertya ég, apró lángjuk hunyorogva játszik, mellettük néhány virágcsokor. Őszirózsák, tarkák és melankólikusak. A partoldalról sárguló folyondárok csüngnek alá — természetes gyöngysorok —, őszi lombok nyúlnak Mária felé, a mélyedés oldalából fekete kövek néznek ki, s a szobor előtt a gyertyákból csillogó, fehér viasz folyik a földre. A gyer- tyatartók magas rácsos építmények, az egyik kör alakú és háromszintes; megkeményedett viaszrétegbe ágyazva; sok száz gyertyacsonk áll rajtuk a nyár emlékeként. Néhány csonk pislákolva ég. A három öregasszony az égő gyertyák előtt térdel. Űk gyújtották meg, és a völgyecske védőszentjének ajánlották őket.
