Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

hantak volna el mellette. S ő ment az út szélén, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy ha valamelyiknek elromolna a kormányművé, ha valamelyik sofőr fáradt lenne, és egy pillanatra elbóbiskolna, ha valamelyik gépkocsi elszabadulna, ha ez a hatalmas erő valamilyen módon nekirontana, elsöpörné a föld színéről. És hiába mondogatta, hogy ez lehetetlen, a valószínűségszámítás szerint annak az esélye, hogy valamelyik gépkocsi rárohan, csupán egy a tízmillióhoz, vagy egy a százmillióhoz, vagy talán még kisebb; kételyei nem szűntek meg, és kényszerítenie kellett magát, hogy folytassa az utat, és ne térjen le valamelyik mellékútra. Aztán az udvarok hívták fel magukra a figyelmét. A város utcáin sietve járunk, ritkán sétálunk, és szinte egyetlen esetben sem céltalanul; mindig megyünk valahová Alig érzékeljük környezetünket. Morvái eddig ügyet sem vetett az ódon házak bolto­zatos kapui mögött ásító udvarokra. Azt sem tudta róluk, hogy vannak. S most, hogy semmi dolga, új feladatokat nem kap sem a főszerkesztőtől, sem a rovatvezetőtől, és úgy érzi, légüres térben él, egyszerre felfedezte az udvarokat. Kívülről nézve, az egy­máshoz simuló városi épületek zárt utcasorokat alkotnak, kitöltik a teret, és megzavar­ják az ember térérzékét; azt hiszi, mögöttük a másik utca házsora áll, és a hátuljukkat egymásnak támaszkodnak. Honnan sejtené, hogy az utcasor mögött ezerféle alakú, kisebb-nagyobb térség húzódik meg, amelyeket lépcsőházak és udvari balkonok, bolto­zatok és válaszfalak, lefolyócsatornák és ereszek határolnak. Az Öváros udvarai a leg­érdekesebbek. Alacsony, kétszárnyas fakapuk mögé kell bemenni, hogy a sötét, bolthaj­tásos kapualj után az udvarra jusson az ember. A kapualjban hűvös és nyirkos a le­vegő. Az egyik udvar háromszög alakú. Két emeletes lakóház fut össze a háromszög csúcsában, erkélyek metszik egymást, vasrácsukon száradó fehérnemű. A házak oldalá­ba egyforma barna faajtók nyílnak, mellettük ablakok. Nagy, durva kövekkel van ki­rakva az udvar, s hátul, a szőnyegporoló állvány mellett széles karosszékben egy falábú öregember ül. Néha felkel, járni próbál, de hamar elfárad, szaporán kopognak falábai, ahogy székéhez siet. A múlt század végéről való lehet az épület; egyik ablaka mögül egy fiatal lány nézi Morváit. S a balkonon öregasszonyok ülnek, de nem beszélnek, szótlanul nézik az udvart, melyen semmi sincs az öregemberen kívül, de vele sem beszélnek. A másik udvar olyan kicsi, hogy — úgy rémlik —, összeérnek felette a magasban az épületek. S a parányi udvaron — hogy került ide a szerencsétlen? — dús lombú diófa áll. Olyan udvar is van, amely csak egy méter széles, de majd száz méter hosszú — ösvény a kőerdőben! —, és egy sor oleander szegélyezi. Aztán beszélni lehetne udvarokról, ahol a házak oldalába furcsa kis házikók vannak ragasztva, ahol az emeletes épületek tövében jurtaszerű kunyhók bújnak meg, ahol a tér girbe-gurbán egymást metsző vonalakra tagolódik, ahol a síkok hegyesszögben találkoznak, és sza­bálytalan térelemeket alkotnak... Vagy nézzük a házak homlokzatát, a külső falait! Az ember közönséges és szokott perceiben nem figyeli az épületeket, érzékei reflexsze- rűen, elmosódó vízióként még felfogják a színüket, de a víziók elraktározására már nem marad erejük, megkérdeznénk valakit, milyen színű ez és ez az ismerős ház, aligha tudna a kérdésre válaszolni. Pedig naponta talán többször is látja az épületet. Hogyan emlékeznénk a domborművekre és cirádákra, szobrokra és díszes oszlopokra, az emléktáblákra, egy-egy jellegzetes kiugrásra vagy beszögellésre, kerekdedségre és merész ívelésre, mely kívülről díszíti őket? Járunk a házak között, szemünk van, de nem látunk vele, mert a belső szemünkkel magunkba nézünk és töprengünk, s közben észrevétlen hagyjuk a tárgyakat. A szobrok és jelzőtáblák, a szökőkutak és zöld padok, az újságárus bódék és virágágyak színfoltjai, a zöld szemetesládák és narancsszínű pos­taládák és az utca többi üveg-, acél-, és fatárgyai, melyek a környezet harmonikus rendjében élik egyhangú, de valós életüket, figyelmünkön kívül maradnak. Annyira ismerjük már őket, annyira bennünk élnek, és annyira fáradtak vagyunk, hogy nem veszünk róluk tudomást. A nyüzsgő városkép ezer apró részlete szembe úszik velünk, s mi fáradtan és bágyadtan engedjük, hogy átvonuljon rajtunk, s így védekezünk ellene, lerázzuk magunkról, elfelejtjük, mert kutató tekintettel magunkba kell néznünk. Csak néha zökkenünk ki ebből a magányból, és fákat, udvarokat és homlokzatokat figyelünk meg, mint Morvái. Nem tart ez sokáig, ő is beleunt, és újra önmagára figyelt, s csak akkor rezzent össze, amikor látta, hogy Zsuzsa jön szembe vele. Könnyű, virágos nyári ruhában, szandálban, kissé sápadtan; egyik kezében tejeskan­na, a másikban bevásárlószatyor, zöldség, vaj, kenyér.

Next

/
Thumbnails
Contents