Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
az egyetlen egy szerepben alkalmazható érték. Más szerepre alkalmatlan. Családja van, megszokta a kényelmet és a vezetést, a szerepét, és tudja játszani. Az ő félelme tiszta önvédelem. Más ember másokat is tud félteni, ő csak saját magát, s ezt is az ügy érdekében. Szentül hiszi, hogy rá szükség van. Reflexszerűen fél, ösztönösen, mondhatni állatian... — Azt mondtad, te is így félsz. A rovatvezető mosolygott és ivott, a pincérnő rájuk nevetett; az eszpresszó közönsége halkan zsongott, mint egy nyugtató, halk motor. — Én tudatosan félek, és csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Rajtad is azért tudok majd segíteni, ha szükséged lesz a segítségemre ... — Gondolod, hogy mégis kirúg? — Tudom. — Talán mégis megparancsolták neki, hogy mondjon fel? — Nem. Erről sző sem volt. — Akkor miért rúg ki? És mikor? — Meg van róla, győződve, hogy ez szükséges az ő biztonsága érdekében. Ha neked felmond, a társadalom védelme érdekében megtette a kötelességét. Éber volt. Megvárja az alkalmas pillanatot, amikor előnyös lesz számára a közbelépés, s akkor kirúg... — S mi lesz velem? — Semmi. Néhány hónapig egyetlen lap sem közli írásaidat, elterjed rólad, hogy felforgató és bajt hozó elem vagy, arról is beszélnek majd, hogy eltiltottak az írástól. Csavarogsz, nyomorogsz, élsz, ahogy tudsz. Vezekelsz. A bűnösnek vezekelnie kell. Az évezredes törvény ma is érvényes, a vezeklés kiengeszteli azokat, akiknek a megbocsátása feloldoz a vétség alól. S azután újra írhatsz, megengedik. — És te akkor segítesz majd rajtam, amikor vezekelek? — Akkor is... akkor kell rajtad segíteni, amikor bajban vagy. — Hogyan segítesz rajtam? — Kisebb írásokat közlök tőled, és fordítással bízlak meg. Szűkén, de keresel majd nálam. — Az írástól eltiltanak... — Nem a te neved alatt jelennek majd meg írásaid, és a tiszteletdíjat is idegen névre kapod. Válaszd ki egy barátodat, akiben megbízol, hogy nem beszél, és nem issza el a pénzedet. — Értem, csak a nevem veszélyes. A szellemem... a gondolataim nem veszélyesek ... azok megtűrhetők a közéletben ... — Igen, a neved felbosszantaná azokat, akik úgy gondolják, hogy nem írhatsz. A gondolataid, ahogy nagyvonalúan meghatároztad, nem veszélyesek... a kutya sem törődik velük. — Meg sem kérdezed, beleegyezem-e? Feladom-e önmagam? — Talán nem egyezel bele? — De igen. Élni akarok. De azért megkérdezhetnéd ... — Külsőség lenne. Ne ragaszkodj a formákhoz. Már ittasak voltak, de még értelmesen beszéltek. Csak a mozdulataik váltak szertelenné, és arcizmaik néha erőltetett, torz fintorba rándultak. 2. Legjobban a tárgyak változtak meg körülötte; egyszerre felfedezte őket, s észrevette, hogy változatos alakjuk van. Állnak a térben, mozdulatlanok, s mégis élnek. S némelyikük egyenesen ijesztő. A sörgyár mögött, a Duna-parti óriás jegenyék koronája például monumentális zöld szikla, melyet valami óriás folyó sodrása csiszolt simára és göm- bölydedre; az ijesztő zöld bálványok láthatatlan cérnaszálon lógnak a vakító világoskék mennyezeten, s minden pillanatban azzal fenyegetik az embert, hogy rázuhannak, és maguk alá temetik. Ahogy sétált alattuk, és felnézett rájuk, egy régi élménye jutott eszébe. Gyalogosan ment egy állami főútvonalon, melyen Tatra 111-esek szállították a homokot és kavicsot. Gyakran jöttek, már messziről látta őket, egyre nagyobbodtak, mintha a távolság csökkenésével az ég felé tornyosulnának; úgy látszott, semmi sem fér el mellettük az úton. S amikor melléje értek, zúgásuk egy pillanatra vízesések morajává erősödött, és egy mély hangú szisszenéssel távolodott, mintha ágyúgolyók su
