Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
véghez, olyan nagy dolgokat, amelyek méltók az emberi fantáziához. De hol vannak ezek a helyek, és hol élnek ezek az emberek? Asztalán újságok, jegyzetfüzetek, teleírt lapokkal (megjelent riportjai, riportképek garmadája: bajuszos parasztok dolgoznak, bort isznak, beszélgetnek, répaegyelő lányok, esztergályoző munkások, számoló tudós gépek és termelőeszközök emberrel és ember nélkül], asztali naptár (május második heténél kinyitva) néhány panaszlevél (kérem, vizsgálják ki a nyugdíjügyemet, nyolcvankét éves vagyok; miért nem kapni a B-i fo gyasztásí szövetkezet boltjában szekérkenőcsöt), tintásüveg, néhány színesceruza. Hónapokig járt be a szerkesztőségbe, legtöbbször gyalogosan, át a ligeti parkon, a Duna- hídon, mert szeretett gyalogolni. Minden reggel olyan érzéssel jött be, hogy egy levél várja az asztalán, egy sokat jelentő hír (felkérik, hogy kiadás céljából rendezze kötetbe írásait), egy hívás a nagyvilágból, mely felforgatja hétköznapjai közönyét, és jelzi: valami készül, történik valami... De nem jött olyan hír, sem levél, sem hívás a nagyvilágból, s amik jöttek, nem hatottak odáig, hogy történjen valami. Mi segíti hozzá az embereket, hogy részt vegyenek a világ nagy dolgaiban? — Nem történik semmi? — csodálkozik Tamás. — Ha az öreg felmond, ez neked semmi lesz? — Nem erre gondolok, valami másra. Délben táviratot hoz a postás. „Szükségem van rád. Azonnal gyere! Ilona.“ Megyek én, Ilona, beterveztem, hogy elmegyek hozzád, és veled töltök egy éjszakát, talán kettőt is, mert vonz az érintetlenséged, de most nem lehet. Nincs ráérő időm semmire, magamra is kevés, valami zűrzavar támadt körülöttem, és amíg minden kitisztul, meg kell fejtenem á kérdést, hogy hol élnek ezek az emberek, akik részt vesznek a világ nagy dolgaiban, és kik azok? r Az utcán összetalálkozott a rádió rovatvezetőjével. A széles vállú magas férfi messziről nevetett rá, és nyújtotta feléje a kezét. — Üdvözlöm a szocialista kritika reneszánszának bajnokát! Morvái kényszeredetten vigyorgott. A rovatvezető iránt ismeretségük kezdete óta rokonszenvet érzett. Józan gondolkodású, egyenes és jóindulatú embernek tartotta. — Hallom, hogy megtámadtál egy járást, és azt bizonygattad, hogy seggfejek... — Felsőbb parancsra, mint egy közkatona. Nem volt igazam? — Igazad volt, de ettől függetlenül szamár vagy. Nemcsak köszöntőt nem tudsz összeállítani, riportot sem tudsz írni — nevetett a rovatvezető. — Gondolod? — kérdezte mogorván Morvái. — Gondolom — mondta most már komolyan a másik. Morvái egyszerre sürgető vágyat érzett, hogy hosszan és őszintén elbeszélgessen a rovatvezetővel, elmondja neki problémáit, és tanácsot kérjen tőle. Betértek egy eszpresszóba. Morvái két konyakot kért. Ittak. Bronzszínű grúz konyak volt. Megkérdezte a rovatvezetőt, hogy hol hallott a riportjáról. — Tájékoztatónk volt a központban. Szó esett a riportodról is... Megrótták érte a főszerkesztődet, és meg kellett magyaráznia, miért közölte. Nem tudta megmagyarázni, és ez felbőszítette, csak annyit tudott mondani, tévedés volt. — És utasították, hogy nekem mondjon fel! — Nem utasították. Figyelmeztették, hogy máskor óvatosabb és körültekintőbb legyen. Éberebb. — Akkor miért akar kirúgni? — Fél. — Mitől fél? A rovatvezető ivott, és kért két konyakot. — Attól fél, hogy a jövőben újra felmerül az eset, mert felmerül, mint az éberség hiányának példája, s akkor megállapítják, hogy az előző alkalommal nem vonta le a megfelelő következtetéseket, s ezért felelősségre vonják. — Te is félsz, amikor jóváhagyod a köszöntőket, vagy átdolgoztatod? A rovatvezető ivott, és kért két konyakot.
