Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

az a levél olyan komoly dolog, ha túlozna, de sajnos, most, hogy újra elolvasta a riportot, el kellett ismernie, a járásiaknak igazuk van. A riport néhány kitétele és az egész hangvétele határozottan a szocialista társadalom ellen irányul. Egy járási ügyosztályról, mely végeredményben néhány tucat faluban felel a szocializmus építéséért, mégsem lehet kijelenteni, hogy nem ért a dolgához, és feladatai elvégzésére képtelen. Ha ez így volna, a többi járás azonos ügyosztályának szintjét is vitatni lehetne... Hosszadalma- san és bonyolultan magyarázta véleményét, zavarosan és többértelműen.

— Miért nem láttátok meg azonnal a riportban ezt az irányzatosságot? — kérdezte Tamás. — Mi lett volna, ha nem kapunk levelet a járástól, akkor jó lenne a riport?

— Minden a legnagyobb rendben lenne. — A főszerkesztő jóindulatúan magyarázta a probléma lényegét. — Értsétek meg, elvtársak, messzire mentünk a kritikában, ilyen messzire nyilvánvalóan nem mehetünk el. Ha nem kapunk levelet, ez azt jelentette volna, hogy nem mentünk messzire a bírálatban. A közvélemény hangja a mi értékmérőnk. S a járási elvtársak, nagyon helyesen, figyelmeztettek, hogy hatáskörünkön túl, messzire mentünk. A kritika nélkülözhetetlen fegyverünk az építésben, de ha felelőtlenül bánunk vele, kétélű fegyver lesz, visszavág ...

És levágja a fejem, gondolta Morvái. Érzékei gépiesen válaszoltak az eseményekre, fáradt közömbösséget érzett, és eszébe jutott, hogy nevetséges módon kerül összeütközésbe emberekkel, helyzetekkel, a környezetével. A riportot úgy írta meg, ahogy hallotta a dolgokat, és ahogyan maga is tudta, a többiek is így tudják, sokat beszéltek erről, a mezőgazdasági vezetők szakmai felkészületlensége köztudott, s most mégis színházat játszanak, és beszédüknek a fontosság látszatát igyekeznek adni. Lelke mélyén szorongva érezte, hogy mindezek ellenére mégsem céltalan színház, ami történik, bár formális, de messzemenően komoly játék, a dolgok belső rendje és az élet gyakorlata ez, mely logikátlanságokban valósítja meg a lényeget. S bár kicsinyesnek és ál szentnek tűnik ez a valóság, ez az élet külső valósága, közösen éljük, s bár néha visszahúzódunk s bemenekülünk belső életünkbe, mely rendezettebb ugyan, de semmivel sem megnyugtatóbb, mert együtt jár vele a magány.

— Mi hát a teendő? — kérdezte nyugtalanul a külpolitikai rovat vezetője, aki nagy gondot fordított arra, hogy pontos időben ebédeljen, s éppen eljött az ő ideje ...

— Morvái elvtárs még nem nyilatkozott, önkritikailag megmagyarázhatná az esetet... A főszerkesztő ráfüggesztette jóindulatú tekintetét. Morvái csodálkozott azon a biztonságon, amellyel bátorítőn ránézett, de nehezen fogta fel, hogy ez az ember mindenért őt teszi felelőssé. Eszébe sem jut, hogy a riport születésében a maga szerepét is taglalja. Talán van valami emögött az ember mögött, amit ő nem ért, valami egészen eredeti és kiszámíthatatlan közéleti erkölcs és gyakorlat, mely másképpen indokolja a jelenségeket, mint a közönséges emberi logika, mely mindent alá tud vetni valami hátsó tartalomnak és célnak, s amihez ő nem ért.

Beszélni kezdett, s idegesnek érezte a hangját. Felelőssége teljes tudatában kijelentheti, hogy a riportot olyan tények alapán írta, amelyeknek hinni lehet és hinni kell. Az írást olvasta a főszerkesztő, az ő egyenes utasítására írta meg; olvasta a rovatvezető, a titkár, akkor kellett volna szólniuk, hogy erős, neki eszébe sem jutott volna kritizálni, megbízták, hogy bíráljon — de nem így!... vágott közbe a főszerkesztő —, mit ér az újságírás, ha ennyit sem mondhat meg az ember, mire jó, csak arra, hogy az eredményeket illusztrálja? ... És látta, hogy védekezése nevetséges és erőtlen, és teljesen felesleges, mert nem azért kérték fel az önvédelemre, hogy érvelését majd figyelembe veszik, hanem azért, hogy a dolgok külső rendjét betartsák; az ellenvéleményt meg kell hallgatni, de a döntésnél mellőzhető. Talán azt kellett volna mondania, hogy sajnálja az egészet, és elismeri, hogy hibázott, igyekszik jóvátenni; az önkritika a politikai megtisztulás eszköze... Tamás védte, és vitázott az érdekében, a külpoliti- kus türelmetlenkedett, hallhatóan korgott a gyomra, a főszerkesztő figyelmesen meghallgatott minden véleményt, mások is védték Morváit, a tapasztalatlanságára hivatkoztak, a főszerkesztő a homlokát ráncolta, mintha erősen mérlegelné a helyzetet, és a megoldáson töprengene, s amikor úgy látta, hogy az eset értékelése kezd Morvái javára billenni, sajnálkozó hangon, atyaian, de ellentmondást nem tűrőn azt mondta:

— Félek, Morvái, hogy meg kell válnod a szerkesztőségtől...

S erre mindenki elhallgatott. Ez volt az egyórás színjáték lényege, felesleges volt a további beszéd, a művet megkoronázták. Gránittömb volt most a főszerkesztő, az erő,