Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
nem egyéb szomorú erotikapótléknál, de még ez is mindössze szimbolikus jelzésként adatott meg neki. Főnököm, ez volt a legszomorúbb sztriptíz, amit valaha is láttam. Szenvedélyesen vetkőzött, s közben továbbra iis ápolói egyenruhájának gyűlölt tokjában maradt. Vetkőzött, és nem tudott levetkezni. S annak ellenére, hogy tudta, hogy nem vetkőzhet le, tovább vetkezett, mivel meg akarta velünk osztani szomorú és teljesület- len vetkezési vágyát. Főorvos uram, ez a lány nem vetkezett, hanem énekelt a vétkezésről, a vetkezés lehetetlenségéről, a szerelem és az élet képtelenségéről. S mi ezt nem akartuk meghallgatni, lehajtván részvéttelen fejünket. „Maga romantikus szoknyavadász! Maga valóban azt hiszi, hogy Alžbeta meg akart halni?“ kiabált a főorvos. „Emlékezzék csak“, felelte Havel, „mit mondott nekem tánc közben: Én élek! Én eddig még élek! Emlékszik? Attól a pillanattól fogva, hogy táncolni kezdett, tudta, mit fog csinálni“. „S miért akart meztelenül halni meg, mi? Milyen magyarázatot talál erre?“ „Ügy akart a halál karjaiba kerülni, ahogy a szerető karjaiba szokás. Ezért vetkőzött le, fésülködött meg, ápolta az arcát...“ „S ezért hagyta nyitva az ajtót, igaz-e! Sose beszélje be magának, hogy az a lány valóban meg akart halni!“ „Lehet, hogy maga se tudta egész pontosan, mit akar. Egyébként, önök talán tudják, hogy mit akarnak? Kicsoda tudja közülünk? Akarta is, meg nem is. Teljesen őszintén meg akart halni, s ugyanakkor (éppoly őszintén) szerette volna megtartani azt az állapotot, melyben a halálba vivő tett pillanatában volt, amikor éppen e tett által nagynak érezte magát. Nyilván nem arra vágyott, hogy akkor lássuk meg, amikor teljesen megsárgul, bűzleni kezd és formáját veszti. Azt akarta, hogy teljes dicsőségében lássuk, amint gyönyörű és nem becsült testében átlebeg a halállal közösülni. Azt kívánta, hogy legalább ebben a lényeges pillanatban irigyeljük testét a haláltól, és vágyakozzunk utána.“ A doktornő elmélete „Kedves uraim“, szólalt meg a doktornő, aki eddig figyelmesen hallgatta a két orvos beszélgetését, „amennyire mint nő megítélhetem, mindketten logikusan beszéltek. Elméleteik önmagukban meggyőzők, s engem életismeretük mélységével döbbentenek meg. Mindössze egy csekély hibájuk van. Egy szemernyi igazság sincs bennük. Alžbeta ugyanis nem akart öngyilkosságot elkövetni. Se igazi, se demonstratív öngyilkosságot. Semmilyet“. A doktornő egy darabig élvezte szavainak hatását, majd így folytatta: „Kedves uraim, magukból a rossz lelkiismeret beszél. Amikor a belgyógyászatról visszajöttünk, maguk elkerülték Alžbeta szobáját. Már látni sem akarták. Én viszont, amikor maguk mesterséges légzést végeztek Alžbetán, alaposan átnéztem. A tűzhelyen egy kávéfőző állt. Alžbeta meggyújtotta a gázt és elaludt. A kávé felforrt, kifutott és eloltotta a lángot." A két orvos és a doktornő azonnal Alžbeta szobájába sietett, s valóban: a tűzhelyen kis kávéfőző állt, sőt, még egy kevés víz is maradt benne. „Dehát, könyörgöm, miért volt mezítelen?“ csodálkozott a főorvos. „Nézzék csak“, mutatott a doktornő a szoba három sarkába: a padlón az ablak közelében a világoskék ruha hevert, fent az orvosságos szekrényből a melltartó csüngött ki, s az ellenkező sarokban a fehér kis nadrág feküdt a padlón.“ Alžbeta szétszórta a ruháját, s ez azt bizonyítja, hogy legalább önmaga számára meg akarta valósítani a sztriptízt, amelyben maga, az óvatos főnök, megakadályozta. Amikor már meztelen volt, nyilván fáradtságot érzett. Ennek nem örült, hiszen még egyáltalán nem adta fel a reményt a mai éjszakát illetően. Tudta, hogy mi mindnyájan távozunk, s Havellal egyedül marad. Hiszen a serkentőt is ezért kérte. Szóval kávét akart főzni, s a tűzhelyre feltett egy kis lábas vizet. Ezután újra megpillantotta a testét, s ez felizgatta. Kedves uraim, Alžbetának magukkal szemben volt egy előnye: a feje nélkül látta önmagát. Vagyis abszolút szépnek. Ez felizgatta és éhesen elnyúlt a he- verőn. De az álom nyilván előbb vette őt birtokába, mint a gyönyör.“ „Bizonyára“, emlékezett vissza Havel, „hiszen én altatóport adtam neki!“ „Ez magára vall“, mondta a doktornő. „Nos, homályos-e még valami?“ „Igen“, mondta Havel. „Emlékezzenek csak vissza a szavaira: Én még nem hal-
