Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány

pe táján volt egy ugrató. Mikor keresztül akart siklani felette, lábai szétszaladtak, és nagyot bukfencezett. Az egyik síléc leoldódott, és messzire szánkázott, nagyokat ugorva a hepehupás domboldalon. Laci bicegve mászott utána. Egy ideig bámultuk, de az országúton ponyvával fedett teherautó-karaván közeledett, s így azokat figyeltük. Az autók megálltak a falu előtt, leugráltak róluk a katonák. Kezükben puska volt. Kis csoportokra szakadva körülfogták a falut. Három teherautó pedig behajtott az utcába.

Hazaszaladtam.

— Bekerítették a falut — mondtam anyámnak.

— Kik? — kérdezte.

— Hát a katonák. Tizenkét autóval jöttek.

Anyám elsápadt. Leült a hokedlira, és hallgatott.

— Minket is visznek? — kérdeztem halkan.

— Nem tudom ... Nem engedheti az Isten ... Ilyent nem engedhet az Isten ...

Nemsokára zörögtek az ajtón. Anyám felállt, és kinyitotta. Egy katona állt az ajtóban. Egyik kezében papír volt, a másikban puska.

— Maga lenni Kovács? — kérdezte.

— Kovácsné — mondta anyám.

A katona becsukta maga mögött az ajtót.

— Te ... pakolni.. . gyorsan ... gyorsan ... — mondta a katona.

Anyám nem szólt egy szót se. A katona leült a priccsre, puskáját az ölébe fektette, és nézett ránk.

Nemsokára autó állt be az udvarba. Négy katona jött be. Anyám összekötötte a dunyhákat és a vánkosokat két lepedőbe. A padlásról lehozott egy oldal szalonnát, s a kenyérrel együtt a szatyorba tette. A katonák a holmikat feldobálták a teherautóra, és minket is felültettek.

Az állomáson hosszú szerelvény állt. A gőzöstől számítva hátra felé a negyedik vagonba raktak be bennünket. Fagyos szél fújt, hordta a havat. Rajtunk kívül még három család volt a marhavagonban. A rácson keresztül a szél befújta a havat. A vonat mellett katonák sétáltak.

— Maguk melyik faluból vannak? — kérdezte egy idősebb ember.

Anyám megmondta.

— Én tanító voltam — mondta az ember.

Fáztam. A vagon túlsó oldalán egy asszony sírt. Ölében apró gyereket dajkált. A kicsi bőgött, arca vörös volt.

— Az unokám — mondta a tanító. — Már egy hete lázas. Mondtam az orvosnak, hogy ne engedjen elvinni bennünket, de azt mondta, nem tehet semmit. .. Hogy háborús bűnösök vagyunk ...

Már sötét volt. Hallgattam az autók vad berregését, hallgattam a kintről bezúduló zajokat, a szél süvöltését s az ablakrácson besodródó hó elcsituló, halk zizegését.

Anyám kibontotta a dunyhákat, és közéjük bújtunk. Sokáig feküdtem ébren a duny- hák között. Egyszerre megrándult a vagon, és a kerekek fagyos kattogása átverte a padló havas deszkáit.

Még egy nap, s még egy egész éjszaka mentünk.

A tanító pici unokája délután meghalt.

Az öreg egy bőröndből kirakta a ruhákat, s belefektette a kis halottat.

Reggel volt, mikor a vagon ajtaját kinyitották.

Az állomáson emberek álltak. Lerakatták velünk a batyukat. A tanító a bőröndöt halott unokájával az egyik padra fektette. Anyám szelt egy darab kenyeret, s hozzá szalonnát. Fagyos volt mind a kettő.

Ekkor egy magas, piros képű ember lépett a tanítóhoz. Kiflit és virslit adott neki De a tanító nem evett belőle. A lányának adta, aki a bőrönd mellett állt. Olyan volt, mintha nem is élne.

Az áľlomás előtt kocsik álltak sorban. A nagyfarú lovakat betakarták pokróccal. A kocsikra felrakták a vagonokból a holmikat. A miénk még ott hevert a vagon mellett, ahova kiraktuk.

A tanítóhoz egy másik férfi jött. Papír volt a kezében. Valamit kérdezett a tanítótól. Az bólintott, azután mondott valamit neki. Odajött a másik is, aki az előbb