Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány
a virslit hozta. Álltak és nézték egymást. Előbb csendesen, majd egyre hangosafabara beszéltek. Végül már kiabáltak. — Mit akarnak? — kérdezte anyám a tanítótól. — összevesztek — mondta a tanító. — Miért? — Mind a kettő magának akar. Az egyiknek papírja van, a másik meg azt mondja, már az övé vagyok, mert ennem adott... — A kicsi... — kezdte anyám. A tanító nem szólt semmit. A két ember elvált. Amelyiknél papír volt, dühösen elment. A másik szólt a tanítónak, hogy rakják fel a holmit a kocsira. Mikor felrakodtak, a tanító elköszönt. — Isten áldja — mondta. — Magukat is — válaszolt anyám. Mi még az állomáson maradtunk. Megy a vonat. Kattognak a kerekek. Egyedül vagyok az első osztályú fülkében. A fülke túlsó faláról bámul rám a Lomnici-csúcs hó-magánya. A kocsi enyhén kileng, s kívül a táj pörög megállíthatatlanul. Üres minden. Csak az emlékek vannak, amelyek láthatatlanul is fogva tartanak, az emlékek, amelyek kimondatlanul is élnek; olyanok, mint a naprendszer ős-első köd-halmazai, keringenek ismeretlen pályáikon keményen, némán. Most velem utaznak. Első osztályú utasok. Benépesítik az üres helyeket. Ideüi mellém Szomszéd Jóska, előre meredő sárga fogaival, világító koponyájával... Kaszás Laji a sarokba húzódik, mocorog, mint aki valamit elfelejtett. Szétrepedt állkapcsa külön életet él... És belibeg bőrönd-koporsójába a tanító kis unokája is; fekszik a bőrönd mélyén, mert még nem tud ülni... Ha megmozdítom a kezemet, a látomások szertefoszlanak. Hallgatom a távolság süket csendjét. A ki nem mondott szavak magányosan úsznak az űr tinta-kék tengerében. Mindegyik parányi meteorszilánk. Keresztülsuhan tudatomon, átdöfi sejtjeimet, s látom, igen, látom, ahogy a szétroncsolt sejt nedvei lassan felszívódnak ... Kint a vonatablakon túl tűz a nap. Nyár van. Érik a búza. De itt bent, a fülke négy komor fala között nem érzem a melegét, és nem hallom a kalászok érett zizegését Rideg homályban ülök. Hiányoznak mellőlem a délre készülők, a gondtalanok, akikben nem a tegnap besüppedt sírjai élnek, hanem a holnap boldogsága. Ha van ilyen. Nem tudom. Az első osztályú fülke olyan, mint egy nagy koporsó.
