Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány

— Látod azt a két diót? — mutatott fel a fa tetejére.

— Látom ...

— Ide süss! Leszedem neked mind a kettőt.

Eldobta a botot, amivel a diót törte, odament az őszibarack fához, megtámasztotta két ága között a géppisztolyt, célzott, és meghúzta a ravaszt. A géppisztolyból tűz csapott ki, és a fa tetején a diók szétfröccsentek.

— Megijedtél, mi?

Az egyik szőlőtőkén szép fürtöt találtam, leszakítottam, és lassan szemezgettem az ízes bogyókat.

— Jól tudsz lőni — mondtam tárgyilagosan.

— Levente voltam. Meg katona is. Meg kellett tanulni.

Eszembe jutott, mikor az esperesék pajtájához hívta Zsuzsát.

— Zsuzsa kiment? — kérdeztem tőle.

Értetlenül meredt rám.

— Hova? — kérdezte sokára.

— A pajtához — mondtam —, mikor a halottakat furikáztad.

— Te ezt honnan tudod?

— Ott voltam.

A géppisztolyt visszatette a zsákba.

— Jobb lett volna, ha nem vagy ott.

— Ott voltam. Mit csináljak?... De igazán Laji, kijött a Zsuzsa akkor este?

— Semmi közöd hozzá! Te még taknyos vagy.

Nyakamba akasztottam a félig telt tarisznyát, és menni akartam. Laji azonban utánam szólt.

— Várj — mondta —, a Zsuzsáról ne beszélj senkinek. Megegyeztünk?

— Meg — mondtam. — Eddig se szóltam róla.

— Rendes kölyök vagy — mondta.

Felvette a botját, és elment.

Október közepén felrobbant a kezében egy tojásgránát. Bevitték a kórházba, de másnap reggelre meghalt.

Temetése után való nap hazajött Téglás. Egy hét múlva Téglást is eltemették. Valaki szétvágta a fejét szekercével.

Kinyitom az ablakot. Az ellenszél belekap a hajamba. Ég a homlokom, mintha lázas volnék. Jólesik a friss levegő. Hegybe vágott úton kapaszkodik felfelé a gőzös. Nehéz lélegzetvételei a kerekek kattogásán is áthallatszanak. Alagutak sötét üregein kígyózunk át, vad sziklafalak és sűrű fenyőerdők között. Alattam a mélyben keskeny patak fut sással és magas csalittal benőtt medrében. Legszívesebben belekapaszkodnék a vészfék katjába, megrántanám, hogy megállítsam ezt a vad rohanást. Jó volna, ha minden megállna körülöttem, ha csak egy percre is, hogy nyugalmat találjak a kinti mozdulatlanságban. Hanyatt feküdnék a patak partján, fejem alá egy sima követ tennék, lehunynám a szememet, és nem gondolnék semmire. Talán azt a szőke lányt magam mellé ültetném, hogy a fényből, amely beragyogja arcát, jusson nekem is egy kevés. Jó lenne vele ülni. Talán megkérdezném tőle, látott-e már halottat. De nem, mégse. Valami mást kérdeznék tőle, biztosan valami mást, de hogy mit, azt most nem tudom.

A patak túlsó oldalán hegynek támaszkodó, piros tetős házak forognak lassan visszafelé, meg-megbillenve, mintha részegek volnának. Minden visszafelé pörög bennem, s rajtam kívül is. Átkozottul pörög minden. Kezem megindul a vészfék felé, már-már ráfonódnak ujjaim, de a tudat ellenőrző fékrendszere bekapcsol, s látom, ahogy kezem visszahull törzsem mellé.

Nincs értelme ... Nincs értelme a vészfékbe kapaszkodni.

■

A kovács Szabó fia, a Laci, szerzett valahol katonai síléceket. Ott álltunk a Kesedombon az országút mellett, s néztük Lacit, hogy siklik a lejtőn lefelé. A lejtő köze