Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány
Megiszom a konyakot, és tovább forgatom a kanalat a levesben. Forró? — kérdi. Igen, mondom, pokolian forró. Hova utazik, kérdi. Kassa felé, mondom. Én is. Levest kér a pincértől, és sertéskaréjt burgonyával. A leves olajos ízű, a gombóc pedig olyan, mint a nyers tapló. Sört kérek. A sör jó. Hideg. Nyugtatóan keserű. A lány jóízűen eszik. Nem értem ré reggelizni, mondja. Szóval Kassára utazik. Nem, mondom, csak Kassa felé, még nem tudom, meddig, és hova. Ez érdekes. Nem nagyon. De igazán, érdekes lehet csak úgy utazni, hát nem?... Nevet. Talán igaza van. Érdekes lehet utazni, csak úgy, cél nélkül, tervek nélkül, ahogy éppen jólesik; utazni... A pincér elviszi a tányért. Fizetek. A lány egy szelet húst dug a fogai közé. Körülötte minden megtelik fénnyel. Szeretném megsimogatni az arcát. A szomszéd asztalnál két katona iszik egy bányásszal. Részegek. A bányász egy marék százkoronást rak az asztalra. A kiskatonák éhes szemmel nézik. Felállók. Megyek végig az étkezőkocsin. Érzem, hogy a lány szeme követ. Vajon látott-e már halottakat. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy számára nem létezem többé. Meghaltam. Egy század katona jöt a faluba. Leverték a réten sátraikat, énekeltek, és minden reggel tornáztak. Napközben járták a határt, összeszedték a szanaszét heverő ágyúgolyókat, gránátokat, aknákat, halomba rakták és felrobbantották. Ősz volt. Reggelente már vékony dérréteg kapta meg a gyep sörényét. Ilyenkor olyan volt a rét, mintha ezüsttel hintették volna be. De ahogy a nap felkelt, az ezüstszőnyeg hirtelen párává lobbant, és felemelkedett, mint valami könnyű fátyol. Fürjes bácsi egyik este átjött hozzánk, hívta anyámat szüretelni. Egy ideig elüldögélt a konyhában. — Semmi hír? — kérdezte anyámtól. — Semmi — mondta az anyám szomorúan. — Vigasztalódj — mondta Fürjes bácsi —, majd csak hazakerül. — Igaz, hogy kitelepítenek? — Mondják. Túlra is, meg felfelé, a Szudéta-vidékre. Aszerint, kinek mennyi vagyona van. Csendben ültünk, mint akik valamire várnak, de maguk se tudják, mire. így várhatták, ilyen csendes szomorúsággal a zsidók a Megváltót. Talán azzal a különbséggé!, hogy ők hitték, hogy egyszer megszületik. Másnap szüreteltünk. A katonák kétszer robbantottak délelőtt, túl a patakon. Délután csak egy kis robbanást hallottunk. Este aztán, mikor hazamentünk a hegyről, mondták, hogy az utolsó robbanásnál három katona meghalt. Három nap múlva, szombat délután temették el őket a katolikus temetőben. Sírjuk felett a katonák háromszor a levegőbe lőttek. Vasárnap és hétfőn nem robbantottak. Esett az eső. Mikor elállt, kimentem a hegyre diót szedni. Az eső és a szél leverte a fák tetejéről a diót. Már volt fél tarisznyára valóm, mikor Kaszás Lajival találkoztam. Zsák a hóna alatt, kezében pedig egy bot. Felszedett a fa alól egy-egy diót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, rátette egy szőlőkaróra, s a kezében levő bottal ráütött. Utána kibelezte, s a dióhéjat maga mögé dobta. — Mit keresel, öcskös? — kérdezte. — Diózok — mondtam. — Aha ... — Igaz, hogy kitelepítenek? — kérdeztem tőle. — Engem ugyan nem. — A Fürjes bácsi mondta. Kibontotta a zsákot. Géppisztoly volt benne. — Ilyent láttál már? — Nem is egyet... — És lőttél is már belőle, igaz?! — Nem — vallottam be őszintén. — Akarsz lőni? Félsz, mi? Hát ne is próbáld meg. Hanyatt döf, mintha ló rúgna meg. Felnézett a fára.
