Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány

— Milyeneket? ... Aha? ...

Megragadta a kocsi rúdját, és nagyot rántott rajta.

— Gyű, az anyád keservit! ... — Te meg — fordult vissza Zsuzsához — bújj a harangozó mellé, hátha tud még lovagolni.

— Laji — mondta a lány —, kijövök...

Laji megállt, megigazította a köpenyén az övét, de nem fordult vissza. A lány pár pillanatig nézett utána, ahogy húzza a kocsit a három halottal, majd visszaszaladt a parókiára.

Átment az udvaron, amelyen nagy, hámló kérgü platánfák álltak. A törzsük, különösen a felső ágaik kérge hasonlított a halottak arcára. Még a színük is olyan volt, mint a halottaké.

Négyen dolgoztak a templomkertben. Kibontották a sírokat, és egymás után óvatosan kiemelték a halottakat. A sírokat könnyű volt megtalálni. Mindegyik be volt süppedve; olyan is volt, amelyik beszakadt. Egy ideig néztem, hogyan lapátolják a földet. Nem volt benne semmi érdekes. A kíváncsiságom hirtelen szertefoszlott, mint a reggeli párák, ha felkel a nap. Laji szavai motoszkáltak a fejemben. Már mindent tudtam arról, amiről a felnőttek szemérmesen hallgattak. így azt is mindjárt tudtam, miért hívja a pajtához estére Zsuzsát Laji.

A templomkert egyik felét már felásták, de a másik fele még tele volt besüppedt sírokkal. Mikor télen a sírokat ásták, kivágták a tujabokrokat. Most ott hevertek rakásra hányva megszürkült lombbal.

Jött Laji a kocsival.

— Beszéltél vele? — kérdezte Lajitól az egyik ember.

— Beszéltem — mondta Laji.

— És mit mondott?

— Azt, hogy büdös vagyok ...

— Azt mondta?

— Azt... De azért kijön ... t

összeröhögtek. Hangosan, mintha valami jó viccet hallottak volna.

— Aztán jól ellásd ám a baját...

— Segítség nem kell? — kérdezte a másik.

— De éppen ... Na, emeljük...

Felraktak három halottat a kocsira.

— Ajaj — kezdte az egyik a sírban állva —, volt nekem egyszer egy nőm, az úgy tudott..mintha iskolában tanulta volna ... Vöröskeresztes nővér volt, hozott mindig egy kis üveg tiszta szeszt, ágyba bújtunk, és hajrá... Olyan nőm a büdös életben többet nem lesz.

— Te hová való vagy? — kérdezte tőle Laji.

— Angyalföldi, fiacskám. Angyalföldi menekült. De voltam katona is. Leléptem.

Untam a murit.

— Nem akarsz hazamenni?

— Még meggondolom. Lehet, hogy végleg lelépek.

— Merre?

— Délre, fiacskám, délre, ahol gyönyörű lányok vannak, és a hullák narancssza- gúak ... Na, nyomás, ebédelni.

Kimászott a gödörből, ledobta köpenyét, a kesztyűket is, a templom tövéből egy hátizsákot emelt fel, leült egy kőre, kibontotta, és enni kezdett.

Az éhség nagy úr.

Majdnem akkora, mint a halál.

Dél van. Megyek ebédelni. Az étkezőkocsi zöld sziget. Oázis. Felfrissülök. A leghátsó asztalhoz ülök, a sarokba, hogy a falak védjenek. Konyakot kérek, levest és főtt marhahúst, vadas mártással.

Forró a leves. Tűnődve kavargatom a kanállal. Az aranysárga zsírfoltok örvénylenek a fehér porceláncsészében.

Karcsú, szőke lány áll az asztal előtt. Szabad, kérdi. Tessék, mondom. Kék szeme van, messzire néző kék szeme. Húszéves lehet. Talán még soha nem látott halottat.