Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány
— Van elég deszka? — Lesz — mondta kurtán Boros bácsi. — Ha minden faluban ennyien vannak elkaparva, mint itt, egy erdő fája se lesz elég koporsónak ... — Apádról semmi hír? — Semmi — mondta Laji. — Azt mondják, a Laczkóné fia üzent. — Üzent? Honnan? — Azt nem tudom. Üzente, hogy megvan. Semmi mást. — Mi lesz itt, Boros bácsi? — Nem tudom, fiam. Senki se tudja ... — Nem?... De ha az a Téglás hazajön, majd meglátja... Na, megyek az újabb rakományért. Odaálltam Laji elé. — Veled mehetek? — Mondtam már, hogy kotródj haza, mert megjárod. — Segítem húzni a kocsit — mondtam. — Te csak ne segíts! Delet harangoztak a kisharanggal. Csak ez az egy harang maradt meg, a többit elvitték akkor ősszel, mikor beíratták az iskolába. Az öregsori Nemes Juhos hajtott be az iskolaudvarra. A kocsit két csontsovány gebe húzta. Nemes Juhos nagy bajszú, mérges ember volt. — Mennyi van még belőlük? — kérdezte. Laji megvonta a vállát. — Vetni kellene ... — Vetni?... Itt a mag... rakodhat Juhos gazda — mondta Boros bácsi. — Rakodhatok... Öt napja mást se csinálok. Néha már azt gondolom, jobb volna ott feküdni valamelyik koporsóban. Akkor legalább nem látnám ezt a pusztulást... Felemelték az egyik koporsót, és a kocsira tették. — Már enni se tudok — mondta Nemes Juhos —, kifordul az étel a számból. Mikor mind a három koporsó a kocsin volt, Nemes Juhos is leült. Meghúzta a gyeplőt, és kikanyarodott az útra. Amerre mert, a levegő megtelt nehéz bűzzel. A kutyák panaszosan nyüszítettek, és behúzott farokkal szimatoltak a levegőbe. Boros bácsi visszament a kis osztályba, én meg elindultam Laji után, pedig már éhes voltam, és jobb lett volna hazamenni ebédelni. De a kíváncsiságom erősebb volt az éhségnél. Látni akartam, hogyan szedik fel a halottakat. Valami titokzatos erő vonzott a templomkert felé. Este hallottam a kocsma előtt, mikor arról beszéltek, hogy a kibontott sírokban találnak mindenféle holmit; pénzt, zsebórát, késeket; aranyláncokat... De engem nem ezek a holmik vonzottak. Valami más, amit nem tudtam megnevezni. Látnom kellett mindenáron, hogyan bontják a sírokat, és hogyan szedik fel a halottakat. Nem az úton mentem, hanem keresztül a gyümölcsöskerten. Az almafák már virágoztak, s a virágos ágak között méhek döngtek. Szép, meleg tavaszi nap volt. Az esperes pajtája mögött a szalma között törött agyú puskát találtam. Felvettem, de el is dobtam. Hiányzott a závárja. Nem ért semmit. Tovább akartam menni, hogy megkerülve a pajtát a templomkertbe jussak, ahol a sírok voltak, de a pajta kapuja előtt állt Laji és az esperesék szolgálója, a Zsuzsi. Laji a kiskocsi rúdját fogta. A kocsin megint három halott volt. — Idejövök — mondta Laji —, éppen ide, ahol most vagyunk. Vacsora után... — Nem — mondta Zsuzsa —, ne gyere, nem jövök ki. Se este, se máskor... — Miért nem? Miért? — Tudod azt te is. — Utálsz, mi, hogy halottakat fuvarozok ... Azelőtt nem utáltál... azelőtt jó volt a Kaszás Laji... De én már köpök mindenre, érted?! Dögszagom van. Legyen. Dög is lehetnék. De nem vagyok az. Nem engedtem, hogy kinyírjanak... Elegem van mindenből. Elmegyek, érted, elmegyek innen, csak azt várom, hogy Téglás hazajöjjön. Mert Téglást megölöm, kihasítom a gyomrát... — Laji... ne mondj ilyeneket...
