Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
hogy annak fátyla alatt nem tudatosította, amit mi most, előnyös távlatból, teljesen kiízlelhetünk. Pompás volt ez a test. Hanyatt feküdt, feje kissé oldalra billent, az egyik váll némileg szintén a másik felé fordult,s így a két szép kebel egymáshoz nyomult, s telt formát kapott. A lány egyik lába kinyújtva, a másik térdben egy kissé behajlott, s ez lehetővé tette a combok pompás teltségének s az öl rendkívül dús feketeségének a megszemlélését.) Segélyhívás Miután Flajšman az ablakot és ajtót sarkig tárta, kifutott a folyosóra, és kiabálni kezdett. Minden, ami ezután következett, gyors tárgyilagossággal zajlott le: mesterséges légzés, telefon a belgyógyászatra, betegszállító kocsi, a beteg átadása a belgyógyászat ügyeletesének, újabb mesterséges légzés, eszméletre térítés, vérátömlesztés, végül egy mély sóhaj, midőn Alžbeta életének megmentése kétségtelenné vált. Ill Ki mit mondott Amikor a négy orvos kijött a belosztályről, kimerültnek látszottak. „Alžbeta elrontotta a szimpozionunkat“, szólt a főorvos. „A kielégítetlen nők mindig balszerencsét hoznak“, mondta a doktornő. „Különös. Magára kellett engednie a gázt, hogy megismerjük, milyen gyönyörű a teste“, szólt Havel. Ezekre a szavakra Flajšman (hosszan) Havelra nézett, s így szólt: „Már nincs kedvem a piához, sem a szellemességekhez. Jó éjszakát.“ S elindult a kórház kijárata felé. Flajšman elmélete Flajšman utálatosnak találta kollégái megjegyzéseit. Az öregedő emberek érzéketlenségét, koruk nyerseségét látta bennük, korukét, amely ellenséges akadályként emelkedett ifjúsága elé. Ezért örült, hogy egyedül van, szántszándékkal gyalog mert, mivel teljesen át akarta élni, ki akarta ízlelni felindultságát: édes borzalommal ismételgette, hogy Alžbetát csak egy hajszál választota el a haláltól, s hogy e halálnak ő volt az oka. Persze, nagyon jól tudta, hogy az öngyilkosságnak nem csupán egy, hanem egész sereg oka szokott lenni, másrészt egyáltalán nem tagadhatta le önmaga előtt, hogy az egyik (s valószínűleg a döntő) ok ő volt, egyrészt puszta létezésével, másrészt mai viselkedésével. Most patetikusan önmagát vádolta, önzőnek, hiú módon a saját szerelmi sikereibe merülőnek nevezte magát. Öngúnnyal gondolt rá, hogyan hagyta magát elvakítani a doktornő érdeklődése által. Szemében Alžbeta puszta tárggyá változott, edénnyé, amelybe dühét kiönthette, amikor a féltékeny főorvos megakadályozta éjjeli találkáját. Mi jogon, mi jogon bánt így egy ártatlan emberrel? Ám az ifjú medikus nem volt primitív lélek; minden lelkiállapota az állítások és ellenvetések dialektikáját tartalmazta, vagyis a belső vádlónak ez alkalommal is rögtön a belső védőügyvéd opponált: az Alžbetának címzett szarkazmusok kétségtelenül durvák voltak, de aligha jártak volna ilyen tragikus következménnyel, ha Alžbeta nem lett volna szerelmes belé. Dehát tehet-e arról Flajšman, ha beleszeret valaki? Talán rögtön felelősséggel is tartozik az illető sorsáért? Megállt a kérdésnél, úgy érezte, hogy megtalálta az emberi lét legfőbb titkának kulcsát. S most a valóságban is megállt, s teljes komolysággal válaszolt a kérdésre: Nem, nem volt igaza, amikor ma azt bizonygatta a főorvosnak, hogy nem felel azért, amit akaratlanul okoz. Hogyan, hát leegyszerűsítheti-e magát pusztán arra, ami tudatos és szándékos benne? Hiszen, aminek öntudatlan okozója, az is az ő személyiségének a szférájába tartozik, s azért ki más felelhet rajta kívül? Igen .vétkes abban, hogy
