Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Harrer Ferenc: Egy magyar polgár élete

Gál Sándor

elsőosztúlyú

Én vagyok a fű,

A munkát bízzátok rám.

(Sandburg)

Ez minden.

Ülök itt a barna bársonnyal bevont ülésen, fejemet a fehér huzatú párnának támasztom, s nézem a szemben levő üres üléseket; a fehér párnabevonatot, felette, a fülke közepén fénylő tükröt, az államvasutak metszett monogramjával és a tükör két oldalán levő fényképeket. Az egyiken a Lomnici-csúcs fehér hó-magánya és fensége, a másikon zúzmarás fenyők, lágy ívben emelkedő kötélpálya, és nagyon távol fekete-szürke pontok: emberek.

Kattognak a kerekek, a kocsi enyhén kileng, s testem akaratlanul is követi a kocsi mozgásának ritmusát. Olyan ez, mintha egy kicsit részeg lenne az ember, de nemcsak az ember. A saját mozgásuktól megrészegedtek a kerekek, az egymásra tapadó féderlapok, a kocsi, s kívül a táj, amely pörög egy vélt közép-tengely körül, de ezzel egy- időben síkja is elbillen hol jobbra, hol balra. Ha hosszabb ideig nézem, elszédülök, de ez a szédülés nem kellemetlen; nem olyan, mint mikor a tizedik emeletről nézek le a földre. Ez egészen más. Csak azt nem tudom megfejteni, miért gondolok ilyenkor arra, hogy a fák és a bokrok egyszer kiszakadnak a földből, és elrepülnek az űrbe.

Nem szeretek kinézni az ablakon. Félek hogy a fák egyszer valóban kitépik gyökereiket, és valahol máshol folytatják életüket. Hátborzongató kép. A gyökerek nyomán felszakad a föld, szerte sötét üregek tátonganak, vértelen, tépett sebhelyek, közöttük fut velem ez a vonat, s én egyedül ülök a hatszemélyes fülkében, mint akit életfogytiglani magányra ítéltek, soha el nem követett bűneimért. De ebben nem vagyok biztos. Valóban nem követtem el semmit? Valóban ártatlan vagyok? Van a földön egyáltalán olyan ember, aki mielőtt megrántaná a vészfék karját, tiszta lelkiismerettel kimondhatja, hogy: ártatlan vagyok?!

Nincs bennem bizonyosság. Nincs bennem semmi, ami megnyugtatna. Csak a vonatkerekek kattogása, az elpörgő táj, csak az emlékeim, a pörgésből előmerülő arcok és hangok vannak. Valómon kívül, s a testemen belül. Ami vonz, és ami tisztít. Az erők, amelyek láthatatlanul fogva tartanak; az emlékek, amelyek kimondatlanul is élnek, s ha különválnak is, mint a naprendszer ős-első köd-halmazai, keringenek láthatatlan pályáikon, lecsapódnak, besűrűsödnek, megkeményednek, ugyanúgy, mint azok.

Csak nézem őket, s hunyt szemmel is látom ebből a magányból, amely egyidőben száguld velem valahová előre és vissza. Ismeretlenből az ismeretlenbe.

[magány