Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Harrer Ferenc: Egy magyar polgár élete

A kocsit kitoltuk a szín alól. A magas hóban mély nyomot vágtak a kerekek. Délután volt. Fagyott, és én mindent kéknek láttam. A fagy színe valahogy kéknek tűnt. Csak Bözsi néni volt fekete, akár a varjak. Csend volt. Nem lövöldöztek. A repülőgépek se zúgtak. Fázott a lábam.

— Gyere, szaladj, hozd át a lapátomat — mondta Fürjes bácsi.

Meglódultam, és szaladtam át az udvaron. Kerítés nem volt, nem kellett kerülnöm. A katonák minden szál lécet eltüzeltek, csak az oszlopok meredtek a hóból magányosan. Letettem a lapátot a fal mellé.

— Kezdjük — mondta Péter bácsi.

Kimérték a sír helyét, és ásni kezdtek. A föld a kocsiszín alatt is fagyos volt.

— Csákány kell neki — mondta Fürjes bácsi.

Bözsi néni csákányt hozott a kamrából. Az ura tegnap este halt meg. Sok spirituszt ivott. Este átjött hozzánk Bözsi néni, és tejet kért, de nem mondta, minek kell a tej. De tej nem volt. Bözsi néni ura, a szomszéd Jóska, közben meghalt a spiritusztól. Bözsi néni nem sírt. Reggel elsöpörte a frissen esett havat a ház körül, aztán szólt Péter bácsinak, az meg a Fürjes szomszédnak. Átjöttek Bözsi nénihez, kitoltuk a szín alól a kocsit, hogy megáshassák a sírt. Máskor nemigen lehetett, csak délután három óra táján, mert ilyenkor nem lövöldöztek.

Három és négy között talán mindenhol sírt ástak, mert sok volt a halott. És ez már több, mint egy hónapja így volt. Áll a front, mondták. Nem mozdul se előre, se hátra. Távol a temető a falutól, voltam arra, oda nem lehet temetni, mert tele van ágyúval.

Fáztam. Bementem a szobába, ahol Szomszéd Jóska feküdt. Állát fehér kendővel kötötték fel, de felső fogsora még így is kilátszott. Nagy, előre álló fogai voltak Szomszéd Jóskának. Pipázott, és a pipaszár mellett nagyokat tudott sercinteni. Sokszor megpróbáltam utánozni, de sehogy se sikerült a sercintés. Szomszéd Jóska feküdt az ágyon, fején a fehér kendővel, és meredt szemmel nézte a piszkosszürke mennyezetet. Nagyhangú ember volt, szeretett inni és pipázni. Volt két tehene is, de azokat már megették a katonák. Délelőtt Péter bácsi szétverte a jászlat, és koporsót ácsolt belőle. Most ott volt a jászol-koporsó az ágy mellett. Kibélelték szalmával, a szalmára pedig lepedőt terítettek.

— Ügy fog benne aludni — mondta Péter bácsi —, mint a Kisjézuska.

Az ablakhoz mentem, ráleheltem az üvegre, s néztem, hogyan halnak meg a lehelet nyomán a csodálatos jégvirágok. A jeges üvegen kis kerek rés támadt, amelyen kiláttam az utcára. Két katona ment az utca túlsó oldalán. Az első hátán egy tekercs zöld telefonhuzal volt, s ahogy lépdelt, a huzal szabadon pörgött le az orsóról. A másik katona, aki mögötte ment, egy kampós rúddal a fákra akasztotta a letekert huzalt.

Bejött Bözsi néni.

— Nem félsz? — kérdezte.

— Mitől?

— Tőle — mutatott a halottra.

— Nem.

— Nem is szabad félni.

— Sok halottat láttam már. Nem bántanak.

— A halottak nem — nyugtatott meg.

— Miért van nyitva a szeme?

— Nem tudom — felelte —, úgy maradt.

— Még nincs kész a sír?

— Kemény a föld — mondta —, ötven centi mélyen fagyos a föld.

— Nemsokára lőni fognak ...

— Talán ma nem ...

A másik ágyból kivett egy párnát, és a jászol-koporsóba tette. Szép, fehér huzatú párna volt.

— Fájt neki? — kérdeztem.

— Nem tudom — felelte —, nem mondott semmit, csak nyögött és izzadt. Tej kellett volna, de nem tudtak adni sehol. Nincs már tehene senkinek. Itattam vele vizet, de az nem segített.