Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

lobogó VI. rész azonban már ismét a teljes azonosulás. Az első rész „elvegyülése" s a közbeeső részek „kiválása“ után a befejezés Így integráció, a sokfajta „mozdulásnak“ a keletkezés egyetlen látható aktusába fogása:

„Kiteljesedés izgató öröme, Végső ősz, gyümölcsök érnek, lobogó színek, nedvek, a föld kérgéből a csúcsra ívelő utak mélyén önmagukhoz közelednek, minden a tiszta célt követi pontos mozgással, mint a bolygók időtlen idők óta, szeptember árad a magvak csontos burka alatt, s míg a holnap csíra-valója épül venyigék, gallyak nehezült testén, pattog a fény, orsókká merevednek szív-, lándzsa — s tenyérábrájú, vén klorofílhúsú növényi szervek.“

Az első sorban a „Végső ősz" kétségtelenül az asszonyi terhesség utolsó stádiumára utal. Ezzel válik a vers az egyetemes születés, a keletkezés apoteózisává. Nem az ember, de nem is a természet újjászületéséről van itt szó, hanem a tér-teljességben újra meg újra összegeződő és láthatóvá váló időről.

Az idő adja a vers szerkezetét is: a VII. részes versben a múlt, jelen és a jövő képei ritmikusan, azaz szabályosan váltakoznak. Az I. rész távolmúlt-képét a II. rész közelmúltja követi. A III. részt a jelen-múlt-jövő viszonylatainak gyorsított (s egyetlen részen belüli) váltogatása teszi rapszódikussá, „döbbentő válóvá". (Lásd az idézett III. rész mellett a jelzéseket: A = jelen, B = múlt, C = jövő.) Ez a rész mintegy felvezet a vers „fennsíkjára“, a jelent képiesítő IV., V. és VI. részhez, ahol a „zajon túl s a csenden innen", a holtponton — úgy tűnik — egy pillanatra megáll az idő és „levetkőzik az anyag hatalma, / és titka egyszerű, szinte / áttetsző kristálylelet, / fényárnyék egyenlő szintje, / mit színekké bont a képzelet“, azaz megmutatja magát az idő váza. A VII. rész (amely kicsit szerénytelennek s tömörítettségében elsietettnek tűnik) a jövőt csillantja:

„Most már mindent megformálhatok, feloldódott bennem az Idő, átlátok a korok kőredős ablakán, s mint a tenyerem ráncait, olvasom a világ szívverését."

Nem szándékoztam a Gál Sándor-versek idő-problémáját túlhajtani s a költő Időélményének esztétikai megvalósítását túlértékelni, s ha esetleg mégis ezt tettem, azt költészetünk magyarázza, ahol a költői személyiség „személytelensége“ még mindig ritka, s költőinket még mindig inkább versbeszedett önkommentárjaikból, ars poeticáikból, s nem alkotásaikból ismerjük, azaz nem a szubjektumnak abból az objektivizált változatából, amit dolgozatom elején Lukács nyomán második közvetlenségnek neveztem.

Az „önkommentárra“ találunk éppen elég példát Gál S. költészetében is (idéztem is belőlük jócskán), a Napéjegyenlőségben, a Költészet eredeté ben és még néhány versében azonban érdekes dologgal kísérletezik: azzal a viszonylag maximálisan objektivizált lírával, amelyet a magyar költészetben talán Nemes Nagy Ágnes művel eddig a legnagyobb sikerrel. Említett verseiben az objektív idő-tér viszonylatai („a szorongások kegyetlen ábrái", „a fegyelem ellipszise“, a dolgok „pucér, kilökött vázai", „az ős-első alakzatok“, „a csengő ércű ég“, s a „csenddel összeérő tárgyak") között az ember maga is az objektív tér részeként hat. Ez az ember a rideg idő-tér világot azzal haladja meg, hogy a teret a múlt-jelen-jövő ritmusképletében érzékeli. Az objektív tér így „személytelenül“ is antropomorfizálódik: esztétikai értéket nyer. S ez a „személytelen“ esztétikum az az érték és nóvum a Gál-versekben, amiért szerzőjük neve dolgozatomban Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos neve mellé került.