Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: F. X. Šalda tiszteletére

Költészete minden bizonnyal kevesebb is, de több is annál, amennyit ennek a „kiemelő módszernek“ (ti. annak, hogy főleg verseinek személytelenségével foglalkoztam) köszönhetően elmondhattam róla. Kevesebb, mert az a néhány vers (és Jóval több verssor és versrészlet persze), amelynek elemzését fentebb megkíséreltem, a költő köteteiben a már elmarasztalt „ömlesztett“ versek tömegében jóval problematikusab- nak hat, mint így kiemelve; de több is, mert nem szóltam néhány olyan érdekes kísérletéről, amelyek differenciáltabb minősítő szempontok mellett okvetlen figyelmet érdemeltek volna. (így pl. a Šotola jegyében fogant, de még így is érdekes Lovak, ahol

— ellentétben a Napéjegyenlőség technikájával — az idő (történelem) egyetlen személyes élménybe transzponálódik; vagy az Egy férfi alszik a kocsmaasztalon, amelyben egy realista helyzetkép fut hirtelen fordulattal groteszk fintorba.) De azt hiszem, egy költőről, aki pályája kezdetén áll, felesleges is lenne a teljes kép igényével írni.

Jaroslava Pašiaková

F. X. Salda tiszteletére

A több cseh nemzedék, de főleg a két háború közti nemzedékek szellemi fejlődését figyelő és irányító nagy kultúrfi- lozófus és irodalomtudós, F. X. Salda születésének századik és halálának harmincadik évfordulójára az Odkazy pokrokových osobností naši minulosti című prágai könyvsorozatban Húsról, Palacký- ról, Némcováról, Komenskyről, Dobrov- skýról, Jeseniusról és Masarykról szóló művek után — róla is megjelent egy terjedelmes monográfia; végre az első részletes kritikai elemző mű, a leghivatot- tabb cseh filozófusnak és szociológusnak, a Károly Egyetem professzorának, Ludvík Svobodának a tollából.

Nagy értéke a könyvnek, hogy a szerző kihangsúlyozta, s a mához kapcsolta benne mindazt, ami Salda életművében igazán tartós és tanulságos marad. Először is a T. G. Masaryk kortársaként a kultúra és politika küzdőterére lépő Salda, valamint Masaryk, azzal kezdte, hogy közvetlenül és minden alakoskodás nélkül leszámolt mindennel, amit a cseh társadalmi életben kicsinyesnek, vérte- lennek, maradinak talált. Példaképekre és mintákra külföldön, elsősorban a francia irodalomban lelt. Am nem minden korszak és nem minden példa imponált neki, s szinte egyiket sem fogadta el úgy, hogy ne csak ugródeszkául használta volna saját filozófiai, irodalmi és etikai koncepciójához. Saldának mindig a nagy igazságkeresők imponáltak. Annak bizonyításául, hogy sohasem vált

egyetlen szemléletmód vak követőjévé, mégis hadd időzzük, amit Pascalról és Kierkegaardról vallott. Helyesen látta meg L. Svoboda, hogy Pascal mellé, aki mély meggyőződéssel hirdeti, hogy „az én megvetendő“ („le moi est haíssab- le“), s ezt a megvetést „gyilkos iróniájában" vezeti le, mélységes fájdalommal ostorozva a kor keresztényeit, amiért bennünk az eszményt „a korrupt jezsuita erkölcs“ kikezdte (L. Svoboda), miért éppen Kierkegaardot, a „nagystílű szatíraírót és karikaturistát" állítja, aki viszont a protestantizmus hivatalos szellemét és szárazságát gyűlöli, és állítja pellengérre. Mindkettőjüknél felfigyelt „teljes belső komolyságukra és becsületességükre". Salda mindig — minden irodalmi, képzőművészeti, színházi tanulmányában, minden eszmefuttatásában, amelyet a cseh nemzetnek és cseh kultúrának a 20. század elején betöltött küldetéséről és helyzetéről írt, a belső megújhodás szükségességét hangsúlyozta. Látta, milyen fenyegető az erők diszpropor- ciója, s mennyire bizonytalan a nemzet belső tájékozódása és fejlődési folytonossága.

Az első világháború Salda számára minden embertelensége mellett is a jobb jövő ígéretét jelenti. Üdvözli a tényt, hogy a művészek beleszóltak végre a politikusok dolgába (itt az Ismert Cseh írók levelére gondolt — List českých spisovatelű), s velük együtt ő is felelősséget vállal az ország további sorsáért.