Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
(A második sorban a három pont helyén az eredetiben a „betű“ kifejezés áll, s feleslegesen zsúfolttá, sőt zavarossá teszi az amúgy is zsúfolt s egy kicsit pontatlan képet: gerincünk ábráján — azaz képén — semmi sem fájhat, fájdalmat csak a gerincünkön érezhetünk. Ez a képzavar a „betűábra“ kifejezésben még hangsúlyosabbá válik, ezért — a szerző elnézését kérve — az általam idézett részben a „betű" szót elhagytam.) Mindjárt a kezdő sorból megtudjuk, hogy a költőt a „keletkezés útja" ihlette versre. Ezúttal a „végtelen távolságba“ az ember is közvetlen bekapcsolódik. A vers azonban az ember bekapcsolása ellenére is megmarad a személytelenség szintjén, képei ugyanis nem konkrét észleletek, nem közvetlen gyakorlati tevékenységből következők, hanem fogalmiak, azaz egy elvonatkoztató folyamat eredményei. Az ötödik sor konkrét észlelete („ha álmunkban zuhanást érzünk néha“) is nyomban a gondolati általánosítás szintjére emelkedik: „ős-első rettegésünk emléke követ". Ez az első rész a személyi vonatkozások ellenére is az önmagával azonos, differenciálatlan lét még. A kulcsszó az „elindul". Ez jelzi azt az első mozdulatot, amely a költemény későbbi részeiben újból és újból visszatér, de mindig más és más térviszonylatok között. S ezek közül az indulások közül csak egynek tűnik — talán a szerző szándéka ellenére is — a találkozó szerelmesek indulása: „Most, márciusban, egyforma volt a nappal s az éjszaka, akkora tűz lobogott, mint a jegenyék, most, márciusban, elindultak ketten, hajnalban, mikor kettétört az éj s az ég.“ A komoly kőzetek, az ezredek porcszín buboréka, az ős-első rettegés s az éppen kettétörő éj s ég „koordinátái" között az induló szerelmesek is térbe kerülnek, nem ők a központ, a versszituáció nem őket magyarázza, hanem ők is csak együtt-alakítői a versszituációnak. Ebben a II. részben egyébként fel kell figyelnünk a mozdulásnak, a különnemű állapotok egymásba átcsapásának lehetőségére, az ellentétpárosításokra: „egyforma volt a nappal s az éjszaka“, „kettétört az éj s az ég“. A III. rész tárgya egy ilyen mozdulás, az ellentétek egyik lehetséges feloldása: a szerelmi beteljesülés. „Most, márciusban, ez a döbbentő való, most, márciusban — mint a perm-, jura, s krétakorok közt leomló évezredek megkövült, kegyetlen mértékében — most is van egy pillanat, mikor a nappal s az éjszaka ugyanúgy egyforma, ugyanúgy csillant reményt, ugyanúgy, mint akkor, feloldva, az egyenlőtlen homályt s a fényt: szerelemben ez a beteljesülés, a foganás perce, mely ezredévnyi vetést termékenyít az eleven békülés hitévé a kettészelt földön." A szakasz 13 sorából azonban ismét csak az utolsó négy sor vonatkozik közvetlen a szerelmi beteljesülésre, az emberre, a tárgyi világ „beteljesüléseinek" a megjelenítése terjedelmében s művészi erőben is súlyosabb A „perm-, jura- s krétakorok közt leomló évezredek megkövült, kegyetlen mértéke“ s a feloldódó „egyenlőtlen homály s fény“- féle monumentális és egzakt képek mellett az „ezredévnyi vetést termékenyítő" foganás perce kicsit erőtelennek, kopottasnak hat. Az ellentétek (nappal-éjszaka, homályfény, s a következő részben: „a zajon túl s a csenden innen“) is a tárgyi világ ellentétei elsősorban. A halványabb IV. és V. rész után (az előbbit felesleges pátosz, az utóbbit triviális képek: „a világ meteorvalósága“, „a csend lágy burka“ — gyengítik) a diadalmasan
