Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

nak vagyunk részesei: a valóság ma érvényes fizikai szemléletétől távolodva a valóság kinetikus szemléletéhez közeledünk. Attól, ami van, az ami v é lesz folyamatához ... A kinetikus tárgyak nem tartalmaznak időt, időt teremtenek." (Déry Tibor: Kinetizmus, Nagyvilág, 1967, 12.) Az idézett kinetikusok ugyan képzőművészek, de talán nem tiszteletlenség a részemről, ha programjuk segítségével most egy verstípust próbálok értelmezni: a tárgyak szerepe Gál Sándor verseinek egy részében is az időteremtés. Nem közvetlenül az emberről, hanem az idővé személytelenedett szubjektivitásról üzennek:

„Valahol a fájdalom árnyékában közel ahhoz a pillanathoz amit már alig lehet elviselni Valahol a tapintható kristályok s a végtelen összekötő sugarak ívén az Idő a Tér

s az Értelem háromszögéből kipattant a Szó"

(A Költészet eredetéről]

A vers címe s befejező sora nem téveszthet meg bennünket, nem a költészet s nem is a beszéd eredetéről van itt szó, hisz arról könyvtárnyi tudományos irodalom sem mondhatna eleget; a költészet és a szó szinonimájává avatott időnek, a jelenségek egymásutániságának a „tárgyiasítását“, azaz láthatóvá tételét kísérli meg a versben a költő.

Az első sor térbe helyezi a vers történését: „Valahol a fájdalom árnyékában". Ebben az irracionális térben az ember-eredetű „alig elviselhető pillanat“ is térbeliséget, azaz emberen kívüli jelleget nyer. Nem az emberi tudat s nem is valamiféle víláganyag vajúdik itt, hanem egy transzcendens lét, testtelenül, érzékeink számára felfoghatatlanul. A helyzet dinamizmusát, a megszületni kívánó akaratot a „fájdalom“ (az alapszó a „fáj" ige), s az „elviselni“ cselekvést jelentő kifejezések tudatosítják bennünk. Ez a „testtelen“ mozgás válik a második versszak által felvillantott konkrét, a kicsiny kristályok s a végtelenbe futó összekötő sugarak között kozmikus méretűre nyíló — térben „láthatóvá“. Az utolsó versszak „Idő — Tér — Értelem“ háromszöge s a „kipattan“ ige már összegezés: az első versszak anyagtalan dinamizmusa s a második versszak konkrét tere a születés pillanatában egyesülnek.

(Csak zárójelben jegyzem meg: nem lehet nem észrevenni, hogy a vers hangstruktúrájára az erő és akarat érzetét sugalló kemény t, k és p hangok a jellemzők, mégpedig úgy, hogy a kifejletthez közeledve számuk egyre szaporodik. Az első versszakban

— a fájdalom, a kín elvont fogalmának megfelelően — még a kevésbé markáns, lebegő hangzók [három sorban pl. tíz Z hang] vannak túlsúlyban, a második versszakban a t, k, p, hangok száma már tizenegy, s végül a befejező „kipattan" kifejezésben a lehető legszerencsésebben egyszerre és felfokozva van jelen a születés fogalma és

— a k, p, tt, t hangoknak köszönhetően — dinamikája.)

A vers címe: A Költészet eredetéről, de hogy mennyire nem a költészet s nem is a beszéd itt a „tárgy“, arról nagyon könnyen meggyőződhetünk, ha a befejező „SZŐ" helyére tetszés szerinti kifejezést teszünk: a költemény hatása nem változik. Nem valaminek a születéséről van itt szó, hanem a születésről magáról. Az első mozdulat, az első dobbanás „a lét s a nemlét hártyakékje" (A Föld eredetéről] alatt, az azt megelőző s követő állapot, az idő váza a tárgya a Napéjegyenlőség ciklusnak is.

„Végtelen távolság a keletkezés útja, szép gerincünk ... ábráján fáj még a korán elhagyott erdők, liánok buja emléke, a hűs forrásvízízű árnyék, s ha álmunkban zuhanást érzünk néha, ős-első rettegésünk emléke követ, elindul ezredek porcszín buboréka, nyomát jelzik a komoly kőzetek"