Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

A „személyiséget“ a Semmi nem adekvát formájává (Heidegger), azaz nem létezővé azonban Gál Sándor költészetében nem a költő sztoicizmusa (a feltételes Ítéletek), hanem sztoicizmusának következetlensége teszi. „En úgy élek, mint a hegyek, t de lehet, hogy úgy, mint a folyók." „Hajóhoz is hasonlíthatnám magam. / De inkább legyek szél a vitorlákban,“ — Írja a Vergődés idejében. De az utána következő A Föld fiai már sztoikushoz nem „méltóan“ egyértelmű program-predikátum:

„Szeretni kell, szeretni ezt a mát, a dübörgő dalok, szimfóniák szülőjét.

Az életünk, nézzétek, meg a mérésünk is olyan szép, olyan nagyszerű!“

Ismételjük meg itt a „zengőn felmegyek egyszer a fényességek hegyére“ programot, s emlékezzünk a „tárgyak áradására“ a Tűnő napokban, s mindennek alapján próbáljuk megrajzolni a Gál-versek hősét, „személyiségét“.

Ennek a személyiségnek értelmi tényezője kimerül a tárgyak egymás mellé sora- koztatásában, leltározásában, sőt a költő ezt a szemponttalanságot (aktivitást kizáró többértelműséget) tudatosan is vallja: „En úgy élek..." stb., de ezzel egy időben egyértelmű (tehát építő) programot is fogalmaz és akar megvalósítani. Ilyenféleképpen az értelmi és akarati tényezők kölcsönösen leleplezik pszeudolétüket, s mi a költő személyiségének a megítélésénél csupán az érzelmi tényezőkre támaszkodhatunk. Tehát:

„A napba nézek, s kihull a könnyem,

Búzaföldön sírok örömömben,

Szellő cirógat, és a kalászok Rám csókolják az egész világot.“

( Nyár)

A költő érzelmeinek valósságában nincs jogunk és okunk kételkedni, de mivel a „színész nem sír, csak ríkat“ (Zolnai Béla), más szóval (és más valakinek — Charles Bally- nak — a kifejezésével) a versben az érzelmek annál hatásosabbak, minél inkább implicite fejeződnek ki, nemigen tudunk lelkesedni az ilyen érzelem-explikálő sorokért.

A tárgyi világot megközelíteni nem tudó s érzelmeivel magára hagyott költő magyarázza magát az ilyen sorokban is:

„Valakit keresek, s tudom, hogy hiába.

Az utca tele van kacajjal,

Muzsikaszóval,

Színnel és zajjal:

Valakit keresek, s tudom, hogy hiába.“

IEgyedül az utcán)

„En szeretlek, neved az imádságom, holnapi csókod megváltás nekem, a kihűlt helyed is szeretem, te vagy a legszebb imádságom.

Eljöttél, így jó..."

(Eljöttél, így jó)

Ezek már tiszta slágerszövegek: az érzelmet szülő szituáció helyett maga az elvontan s hiteltelenül lebegő érzelem, valóság helyett gesztus, belső aktivitás helyett külső tett.

S mivel ennyiből is világos, hogy a tisztán érzelmi tényező értéke a költészetben nagyon is problematikus, elmondhatjuk, hogy Gál Sándor itt tárgyalt verseiben (és még sok más itt nem említett versében) a „személyiség“ megfoghatatlan, inkonkrét, s az így kialakult költészet, külső jegyeiben legyen bár még annyira személyes is, lényegében „személytelen“, s ez a „személytelenség“ a személyiség megépítetlenségét, illetve esztétikai megvalósítatlanságát jelenti.

S szükséges mindezt leszögeznünk azért, mert „dolgozik“ Gál Sándor verseiben egy másik személytelenség is, amelyet költőnk néha cserbenhagy, hogy hatalmas ki