Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

térők, idegen hatások: riportversek, népdalklsérletek, pátosz és slágerszövegek után újra megközelítsen. Ez a személytelenség már távolról sem „személyiség nélküliséget“, hanem a személyiség külső Jegyeinek (fogadkozások, gesztus, póz, pátosz stb.) a feladását jelenti. Hogy fogalmilag is megnevezhessük, lássunk rá néhány példát. A költft első kötetéből, sajnos, csak sorokat idézhetünk:

„Túl egyszerű minden, s túl összetett.

Kövek alatt a mélyben alusznak Forróbb, más-álmú kövek, alakot ölt bennük ezermillió szemcse,

s ha a bányász napfényre vetette, ezermillió szemcse, felragyog, mint bennem e kőkemény költemény.“

(Két kristály)

„Az éjszakában nő az idő, karcsú növényét csillageső öntözi..

( Csillageső)

„Tornyok alatt néma szomorúság mintha a keresztek árnya

lassan lekopna az utcakövekről"

(Per ej

„Sárga levelek Odatartják kis tenyerüket az esőcseppek elé.

Cikória-keserű szavak leesnek, és csak a csend marad utánuk.“

(Mindenen túl)

Mi emeli ezeket az idézeteket, csonka sorokat az eddig tárgyalt Gál-versek fölé, s miért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet és részletesebb elemzést?

Az első, amire felfigyelünk bennük: az ember látszólagos hiánya. A tárgyak nem az ember által mozognak, s többnyire nem is emberre jellemző mozgást „végeznek“. Az idő növényként nő, a keresztek árnya lekopik az utcakövekről, s a „Cikória-keserű szavak / leesnek, / és csak a csend / marad utánuk.“ stb.

A versek másik érdekessége, hogy a konkrét tárgyak irracionalis térben mozognak. Képzeljük el azt a kemény, ominózus tájat, ahol az idő karcsú növény, a kövek alatt más álmú kövek alusznak s a keresztek árnya lassan lekopik az utcakövekről. De

— s ez a kiragadott sorok harmadik sajátossága — ebben az ember utáni, szem nem látta térben nagyon markánsan érzékelünk valamit: az időt.

Az első idézetben a dísztelenül egymás mellé sorakoztatott fogalmakat csak két kép [„más-álmú kövek“, „kőkemény költemény“) emeli meg. A vers esztétikumát az „összetett“ és „egyszerű“ között feszülő idő tárgyiasítása (vagy legalábbis a tárgyiasí- tás megkísérlése) adja. A kövek-jelenség mivoltától a lényegig húzódó s egy villanás-