Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana

élünk, ahol a bolha megcsípi a kutyát és elpusztul, mert a kutyának mérgezett a vére. Az ember közösül, s a nő keble helyén habgumi-tömést talál. A feltételezés annyit jelent, hogy az embert kiebrudalták eredeti állapotából. S ez alapozza meg a traumát. S a trauma aztán megalapozza a kétségbeesett kérdéseket, miközben győzteseknek kiáltjuk ki magunkat. Van karunk, de nincsenek izmaink. Van fejünkben sakktábla, de figurák nélkül.

15 ■

A nyelv elsősorban mi vagyunk. Önálló ugyan, de nem önálló; ellátói megint csak mi vagyunk. Fő szállítója a jellemünk. Az alkalmazkodóképesség egyformán lehet a magas fokú intelligencia s a jellemtelenség fokmérője is. Hisztériás, bizonytalan időkben a nyelv alkalmazkodó képessége — s ez felháborító — nem új szavak létrehozásában, hanem a selejt elpárologtatásában nyilvánul meg. Répakampány — rendben van, de kampányszerűség — ezt csupán halófélben levő társadalom frekventálhatja, olyan társadalom, amely minden megkülönböztető képességét elveszítette, amely nem bortól kapta a mámort, hanem kozmás gőzöktől részegedett le — s az áttekintése veszett el.

16 a

Eszerint az előkelőség s a nagylelkűség a fölényességgel s a felfuvalkodottsággal; az egyszerűség az együgyűséggel; a bőkezűség a pazarlással; a takarékosság a garasoskodással; a segítőkészség a bárgyú naivitással; a demokrácia a sebtiben lefektetett csatornahálózattal azonos, amelyen át bármelyik tökfilkó vagy piaci kofa bármikor bármiről Ítéletet mond. Nincs veszélyesebb a népszerűsítésnél, hermetikus dolgok hozzáférhetővé tételénél, titkok feltárásánál. A feltárt titkokkal ugyanis az emberek kényük-kedvük szerint visszaélhetnek.

17 ü

Ez a fiatalember elpusztíthatatlan, tehát szép, kész Don Quijote, a legnagyobb alak ő. Már látjuk is. S Don (Juijoteként lép a földre, mely Mácha kritikusainak földje: „hogy valaki a törött hárfa hangját meghallaná...?“ Hálek kritikusainak földje ez. Durdík úr durrog s Így vélekedik pulyka-durrogással „...nekem egyre úgy tűnik, hogy a menekülő nyírfa sikerületlen kép, mert már maga a menekülő fa képzete is természetellenes ...“ Ez az a föld, amelyen František Halast halála után egy golyóálló páncéllal vértezett káderes foszlányokra szaggatja, olyan korban, amelyet egyszer majd a romlás Fülöp-szigeti árkaként, a depresszió mélypontjaként fognak emlegetni — ez az a föld, ahol Jirí Koláft, ezt a hatalmas belső fegyelmű férfiút költészetéért rács mögé zárták, s akit az egyik tárcaíró huligán szószátyár fecsegőnek nevezett, aki „hústövisek kinyomkodásával foglalkozik. ..“, — ahol Josef Palivecet, a különben sátáni módon előrelátó kínai dialektus intenciói szerint olyan szavakkal mocskolták, amelyeket egyszerűen undorodom megismételni, ez az a föld, ahol Jirí Ortent, a költőt, s azt az embert, akit az istenek is irigyelnek, meggyilkolták, megsebezték s nemcsak az árja harcosok, — ez az a föld, ahol a harminc esztendőn át Isten háta mögötti falucskában élő Bohuslav Reynek műveit nem adták ki, visszautasították, grafikai munkáit pedig, holott a L’Agostiniana már rég kiállította, a költő szülővárosában (75. születésnapját ünnepelte) ilyen pilátusi ítélettel marasztalták el, (melynél magam is személyesen jelen voltam): „mi, elvtársam (fejedelmi többes) kiadásukat nem tiltjuk be, de nem is ajánljuk" — tehát valóban gyönyörű föld ez ... s ez a te hagád is, kezdő költő barátom.

18 ■

Eszerint a fiatalember — kövessük még egy ideig —, aki a szerkesztőségbe azokat a lapokat hozta, amelyek a szerkesztőben a priori hangya-allergiát keltenek, ítéleten kívül, de ítéleten belül is áll. Húszéves korában, az élet küszöbén, koldussá tették.