Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana

tekintélye az abszolút demokrácia precedense volt. Ez viszont akkor az élet felfokozott- ságát jelentette. Ma a halál jelenti az egyetlen abszolút demokráciát. Istent elvetették s az emberbe űzték, az udvari művészből előadó és csintalan mágus lett. Ezt a tévedést és visszaélést, ezt a végtére is lesújtón nevetséges dolgot a japán festők jóval a középkor előtt megértették, s amint bármily messziről megérezték a hírnév szagát, megváltak a nevüktől és önként visszavonultak a névtelenségbe, s fordítva, mielőtt ecsetjüket tusba mártották volna, térden állva koncentráltak, meditatív edzéseket végeztek, vizsgálták, hogy m é 11 ó k - e a feladatukra, még jó, hogy jógagyakorlatokat nem folytattak.

11 ■

Szerencse helyett mázli, balszerencse helyett balhé, baj helyett zűr. Pompás helyett klassz, nő helyett csaj vagy spiné. Munka helyett meló. És árulás helyett beköpés. Uraim, ez nem jassznyelv, az sem, amit a nagy szavakkal szembeni viszolygásnak nevezünk, ez totális elhülyülés, integrális infláció, mint elfogadott értékmérő, mint érintkezési norma, tehát mint érvényes méret, amit, ha egyszer a dolgok ismét tragédiába fordulnak, legfeljebb az erkölcsök romlására való silány utalásokkal legyintenek félre. Ennek az állapotnak azonban semmi köze az erkölcshöz. Lényege a tengerfenéknél is mélyebb veszteségben, a sivataginál is kietlenebb elhagyatottságunkban, a választott semminél is tragikusabb lemondásban rejlik, mert az ilyen választást a végső veszély pillanatában visszavonhatjuk, és alázattal megtérhetünk — míg ezt a választást manapság elfogadtuk, uralomra juttattuk, s hatalmában valami önbosszuló kéjjel nap mint nap megerősítjük — s minden eltolódást ettől a választástól felfelé őrültségnek vagy jogos különcködésnek minősítenek. A bábeli torony példázata sosem veszített időszerűségéből. Ez a mai eset azonban nem példázat. Időszerűsége napi érdekké változott.

12 ■

Thomas Mann, az ünnepelt Praeceptor Germaniae pontosan tudta, hogy amúgy is eléggé megrontott életének maradék napjait végképp tönkretenné, ha beleülne a felkínált elnöki székbe. Mit is keresne az aggastyán, aki egész életében a humanizmus egét boltozta egy füstös kéménylyukban? Senki sem hallotta Adrian jajveszékelését. Még Schwelgestillné is magára maradt. Egy nemzedéket söpörtek el, s jött az új nemzedék, amely hallgat. Egy elrontott óriás Kafka-világot talál, ahol versben ilyesmi elhangozhat: Szia, Vili, klassz mi? Hamlát az alvilágba pucol, Julcsa meg a budira. S a költőtacskó nem is sejti, mennyire hánytatón undorító és jogosult is egyszerre ez a hülye locsogás. Nem érti az ember, hogy hogyan lehet ezt költészetnek nevezni, azzal az indokolással, hogy az emberek igénylik és követelik a kinyomtatását. Senki sem igényli. Ha valaki igényel valamit, az csak egyvalaki lehet: az, aki ismét költőre vágyik. S ha egy felelőtlen jampec Ilyen stílusban Shakespeare-rel kel birokra, Shakes- peare-nek minden lehetősége megvan rá, hogy megmérkőzzön vele, és meggyőzőn pozdorjává törje.

13 ■

A kezdő költő a nyelvben s a nyelv előtt nemcsak újra meg újra agonizál, földre omolva annak megfoghatatlan határtalansága előtt, hanem újra meg újra tombolva őrjöng a nyelvben s a nyelv előtt annak tehetetlensége miatt. Ám de az a tény, hogy újra meg újra a dicsőített és elátkozott szavak keresésére indul, ez azt az áthághatatlant jelenti, amit a földön nem lehet sem megkerülni, sem bombával elpusztítani, arról az elpusztíthatatlan ellenmozgásról, mind magasabbra és magasabbra hágó nyugtalanságról van itt sző, amelyet ha itt kiirtasz, amott tüstént gyökeret ver.

14 ■

Amikor a tizennegyedik század bolondos lelkű vitéze azt énekelte, hogy Drevo se listlm odlvá, / sláviček pfekrásné zpívá, ez igaz volt, csakhogy ma mit tehet az ember? Ahová csak lép, aknát talál. Bármihez érj, darabjaira hullhat. Olyan világban