Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana
ügy. Nem értem, mit akar tulajdonképpen. A homályban a látogató távozása után a papírlapra tekintek: a szerző névaláírása: Szergej William Engersvllle. Rövid Időközökben három, gyerekesen pedáns betűkkel Irt levelet kapok. Valami sötét fenyegetést tartalmaznak. Kettőben közülük a tisztességes nevemen szólítanak, a harmadikban Idegen néven. A normális és a nyilvánvalóan kóros állapot nyomasztó áttűnése. Szkizofréniás vetítés. A kéziratokat közvetve kézbesítik: nevezetes személyiség küldi, ajánlólevél kíséretében. Különösen kényes helyzet. Elképesztő, hogy többnyire milyen gyatra kéziratok ezek. Máskor — s ez már a legaljasabb — a kéziratok a politikai szervek labirintusán át jönnek. Az alanyról nem esik szó, ő csak később jelenik meg. Erkölcsi zsarolás. Kézirat érkezik, ANTITUSKÓK a elme. Az antiostobaság teljesen hiányzik belőle. Kéziratot kapok, címe, mondjuk ÄMBRA és BÜRÖK. Kísérőlevél, s benne a szerkő megállapítja; „Igen, tudom. Ma már ezekhez hasonló verseket nem írnak. De holnap másképpen is lehet.“ Forman mindezekből filmet csinálhatna. S ahogy ő, magam is várom, hogy perbe fogjanak. Engem csak egy ostoba érzés zavar. Az, hogy Chaplin groteszkjein a korosabb ember nem kacag. Az egész filmet végigsírja. Végre kijön a moziból, s látja, hogy bealkonyult. 9 ■ A költészet képtelen bármit is megváltoztatni. Ha az emberek olvasnák, s ml több, meg is hallgatnák a verseket, már rég az Édenben sétálgatnánk. Sajnos, semmit se változunk. Marad az egyéni csodálat, a nemes rezdület, amit a következő percben megzavar valami bűz; a pillanatnyi döbbenet, amely az adott helyzetben paradoxszerűen inkább konokká tesz, mintsem felemel. Rég elsüllyedt már az a kor, amelyben a görögök Homéroszra mint társadalmi szerződésre hivatkoztak, ha nem is közvetlenül az Isten és az emberek, de bizonyára a legnagyobb, legszeretettebb emberek egyike és a többi ember között. Homérosznak az idők szántója fölé terített hálójában Torquato Tasso, Klopstock és Heine is fönnakadt, aki az Odisszea olvasásáról gyönyörű verset írt. Ma a költő hálójában senki sem akad fönn, halhatatlanságát hetekre becsüljük. Az ostobaság és a gyanú egymással versenyezve vetnek sorsot a költő ruhájára, művét azon nyomban földbe tapossák, s az elszabadított démonoktól sanyargatott föld szüntelen üvöltözése elmarja a verset a szája elől, de a mienk elől is. Mi maradt hát hátra az adott körülmények között? A végsőkig kitartani. A költő olyan ember, aki hátát a falnak veti. Végül a színpad egykedvű hallgatásba burkolózik. 10 ■ A mű helyett a nevüket ápolják és csiszolgatják és lakkozzák, akkora élvezettel, mint a körmüket. Nem kolostorba, hanem cirkuszok porondjára vonulnak. Minden vacakra aláírják a nevüket. Ez sérti az embert. Két-három aforizma alatt: aláírás. A beszélgetést vezette ez és ez. Lám, a mikrodada. A középkorban, ebben az ördögi világban volt valami méltóság. Senkinek eszébe se jutott az ilyesmi. A császár és az utolsó trágyahordó egyforma senki volt az Úr színe előtt. A felmagasztaltak és a porig alázottak
