Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - lvan Diviš: Az ifjú költő erkölcstana
lók százaival kerültem kapcsolatba. Azokon kívül, akiket személyesen ismertem, itt áll az egyszer sem látottak morajló tömege, akik — mint vidékiek — kézirataikat egy- egy levél kíséretében küldték be, s akik közt (s ez a legszomorúbb), sok ellenségem akad, csak azért, mert teljesítettem a feladatomat. Igen, megint látom egy rakáson azt a sok törmeléket, amelyet ez alatt az idő alatt egyre kimerültebben, majd lelkem fenekéig megundorodva ettől a tevékenységtől el kellett takarítanom. Hét év elég idő ahhoz, hogy felismerjük az összefüggéseket, hogy egyet-mást leszűrjünk (ex actu) belőlük, s olyan következtetésekre jussunk, amelyeket lehetetlen egyik napról a másikra megváltoztatni. A megdöbbentő aránytalanság a kiadható s a visszaadandó kötetek száma közt: a tény, hogy az első, remények közt fogant kötet még távolról sem avatta az embert költővé, hogy az évi hat, tehát három évi, mondjuk, húsz kötetből, jó, ha kettő fennmarad, s ez is csak mint a dolgok tudomásulvétele, nem pedig érett, beteljesült, tehát üdvözítő érték; ez mind joggal kelti bennem azt a gyanút, hogy a kérdéses verssorok nem írók, tehát nem céhbeli, vagyis elfogult emberek, hanem inkább szociológusok, pszichológusok, igenis, patopszichológusok kezébe valók, akik szakszerűbben bizonyíthatnák, hogy a versek hihetetlen mennyisége, s az a túlzott önbizalom, amely- lyel az esetek többségében a legagyafúrtabb módon a szerkesztőségbe csempészik őket, semmi másnak nem minősíthető, csak neurotikus szindromnak, amelyben az illető megbetegedett. S azért betegedett meg, mert nem lelvén meglehetősen túlértékelt becsvágyának objektumot a normális lét keretei közt, a konfliktus likvidálási folyamatát olyan tevékenységbe préselte, amelyre képtelen, mert visszhang híján önmaga pszeudo- visszhangját erőszakolja, s mert nem találván élőlényre az írásba menekül. A sivatagot aztán sivatagi növényzettel népesíti be: álom híján meddő álmodozással, munka híján báb-mozdulatokkal, alkotás híján az aláírásával. 8 ® A fiatal AB belép a szerkesztőségbe. Megkérem, hogy legalább a mű címét és saját lakhelyét írja rá a kéziratra. Meg is teszi, majd így szól: Nos, Divis úr, mikor hozza le? Remélem, lesz önnél protekcióm? Ifjú hölgy — (CD) — lép a szerkesztőségbe. Beszédbe elegyedünk, s Karol Toman kerül szóba. Nem ismerem! Demlt említem. Nekünk sose beszéltek róla! Ezen a nőn nemcsak a fuldokló bizonytalanság látszik, hanem — mert láthatóan becsületes és intelligens —, a bosszúvágy jele is. Úgy érzi, hogy mindennek a küszöbén tőrbe csalták, rászedték, s nem tudja, kinek verje szét a pofáját. A fiatal EF lép a szerkesztőségbe. Kézirata saláta. Ahány darab, annyiféle. Nem kötet, csak papírhalmaz. Nem költészet, csak magánjellegű feljegyzések erről-arról. A szerző nem ragaszkodik a konzultációkhoz, makacskodik, hogy adjuk ki a könyvét. Roppant csodálkozik a nyomdai határidő felett (egyébként joggal: csak éppen neki nincs rá joga), gyorsan búcsút mond, s viszi a kéziratot. Soha többé nem jelentkezett. A fiatal FG. Vele egyidőben GH ős IJ nyomul be az ajtón. Benyomulásuk rajtaütésnek vagy emberrablásnak tűnik. Mi közösen írtunk egy kötetet, de csak egy név alatt! S bár ez így büszkén hangzik, a szöveg teljesen elfogadhatatlan. A nem éppen fiatal KL a folyosó homályában elkapja a kabátom ujját. Mester, boldog vagyok, hogy megismerhettem. Mutogat valamit, leírhatatlan ákombákomokkal teli papírlapokat, s így azonnal sejtem, hogy beteg emberrel van dolgom. Ráadásul, úgymond, lesz oly bátor, s hoz nekem egy saját kezűleg dedikált szonettet. Zavaros
