Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

Duba Gyula

sZa^d esés

/Részlet a szerző azonos című regényéből)

A nyugatról húzódó borulat már eltakarta a napot, felhőujjai messze a keleti dombok fölött nyúltak a látóhatár pereme felé. Morvái útja most sárguló szőlők közt, egy ugaron hagyott földcsíkon vezetett, betonkemény, megrepedezett gyalogúton. Az ösvény testében tíz-tizenöt centiméter mélyek voltak a repedések, de úgy tűnt, mintha a valóságban láthatatlanul tovább folytatódnának, egészen a pokoli hőségig, a föld középpontja felé. Árnyék ült a tájon, de a hőség nem szűnt, mintha a világosszürke felhőzet pléhfedél lenne a világ fölött, s alatta megszorult a rekkenő meleg. Akár a padláson, gondolta Morvái.

A szőlőtőkéket figyelte. Sárgul és hull a levelük, előbuknak közülük a barna venyigék, s az otellófürtök szürkülnek, elvesztik élénkzöld színüket, hetekkel előbb beérnek. Idén korán lesz a szüret. Jókor jönne az eső, ha valóban esni fog, meghízlalja a szőlőszemeket, csak nagyon vad zápor ne jöjjön, mert a sűrű és sebesen hulló cslpkebogyő- nyi esőcseppek zölden verik le a szemeket, és a fürtök megritkulnak. Egy heves záporeső több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt.

Morvái elégedetten állapította meg, hogy ért a szőlőhöz, a földhöz is ért, tapasztalatai vannak állatokkal, gyümölcsfákkal és öntözéses kertészettel, s emellett ért a gépekhez, működésük elveihez és méretezésükhöz, ért a dinamikához, a mozgások mechanikájához és a hőenergia törvényszerűségeihez. De mihez ért a legjobban? Vagy mondjuk így: mihez ért tökéletesen? Az emberi munka és tevékenység melyik területén szakember? Kiváló értője, mestere a problémáknak? Ö, a kérdés megválaszolását el kell halasztani. Meglátjuk. Majd a jövő... öregmama, Varga bácsi, Nagyasszony, mit hoz az embernek a jövő?

Az ember megy a gyalogúton és gondolkodik. Olyan dolgokról gondolkodik, melyek személyesen érintik, vagy amelyek szenvedélyesen érdeklik. Szenvedély... Elő kell vennie a barna noteszt, bele kell olvasnia, és felidéz magában egy kihűlt szenvedélyt, mely régen elmúlt, csak a nosztalgia maradt belőle. Meg a szimbólumok; sasok, forgópisztolyok, vászon oldalzsákok, és erdőszéli vén fatörzsek. Leshelyek, ahol vadra várt. S a szombólumok feltámadnak; ezt a látogatását csupa feltámadás kíséri.

Dombtetőre ért a gyalogút. Morvái visszanézett. A fák lombja között látta a csúcsos hajlokfedeleket. Túl rajtuk egy fehérlő út, mely mintha a dombok oldalába lenne belevésve, aztán a mező, és rajta egy újonnan nőtt szalmakazal, s mindezeken túl a szomszéd falu. Aztán az égre nézett, és megfigyelte, hogy a feje fölött világosszürke, szinte kékes a borulat, mint a vadgalamb tollai, de nyugaton, ismét csak a láthatár peremén, ahonnan reggel a felhőujjak elindultak, egészen sötét az ég. Az a sötétség ideér estére, s ilyen rekkenő hőség után csak égiháborút hozhat magával, villámokat, melyek majd pillanatonként vakító fénnyel világítják be a szobát, ahol alszanak, s ő meg kell hogy mondja a szüleinek, hogy otthagyta az iskolát.