Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

Komoly és szomorú beszélgetés lesz, a sasokra gondol] helyette, Morvái!

Nagyon régóta foglalkoztatták fantáziáját a sasok. Gyerekkorában apja beszélt róluk. Apja fiatalkorában vadász volt, kétcsövű tizenhatosa a kamrában lógott egy szögön. A sasokról azt mesélte, hogy magasan köröznek az erdő felett, és olyan éles a szemük, hogy a harasztban motozó egeret is meglátják. És hogy tollazatukról lepereg az apró sörét, csak nullás söréttel érdemes rájuk lőni. Képzeletében sárkányszerű, hatalmas madarak voltak a sasok, melyek ha felrepülnek, széttárt szárnyuk árnyéka betakarja a fél erdőt, és ilyenkor reszketve meglapul a vad. Gimnazista korában már annyira ismerte a sasokat, hogy a leírások alapján megpróbálta megállapítani a fajtájukat. Érdekelte, milyen sasok élnek a Borókásban. Tudta már, hogy kisebbek, mint gyerekfejjel elképzelte őket, széttárt szárnyuk nem árnyékolja be a fél erdőt, a napot sem takarja el, és azt is sejtette, hogy még csak nem is a legnagyobb fajtákból valók. Szirtisasok nem lehetnek, azok a sziklás hegységek lakói, de talán parlagi sasok. Nem, azok sem; a parlagi sas a végtelenbe nyúló alföldek, a puszta ura, s a füves síkságok magányos óriásfáin fészkel, és vadászat közben kútgémekre telepszik megpihenni. Rétisasok? Ha a mező nyugati felén élnének, a vizek és a feltört rétek füzeseiben és a toronymagas topolyákon, lehetnének akár rétisasok is, de az erdőben, kopár dombtetők és tömör lombrengetegek birodalmában mit keresne a vízi világhoz szokott rétisas? Sötét színűek, nagyobbak, mint az ölyv, és élesen rikoltoznak. Sokáig azt hitte, fekete sasok, vagy törpesasok, az elbeszélések adatai erre a két fajtára illettek. Valami romantikus kaland és szabadságvágy érzetét képviselték számára a sasok, sokat gondolt rájuk, de még nem találkozott velük. Tizenhat éves volt, amikor egy ízben a sörétesre kifúrt katonapuskájával vadászatukra indult. Három hüvelyt töltött meg durvára vágott ólommal, és napokig leste a madárkirályokat. S amikor a harmadik napon, messzire tőle, de még — úgy gondolta — lőtávolon belül leszállt egy sas egy óriási tölgy szárazon kinyúló, lombtalan ágára — kitűnő sötét célpont volt, a világos ég kuliszája előtt —, izgalomtól remegve célba vette és rásütötte fegyverét. A lövés után a sas villámgyorsan felrepült, szinte a magasba fúrta magát, néhány tollat hullatott. Morvái hallani vélte, ahogy az ólmok a sas acélkemény tollazatához csapódnak és leperegnek róla. Tehát a sas mégis messze volt. Egy haszna volt a három napi várakozásból: megállapította, hogy a Borókás lakói törpesasok. Zömök testű, félelmetes nézésű, izmos madarak.

Morvái a volt birodalmában gyalogolt, mint egy száműzetésből visszatérő, elfelejtett király. Megállapította, hogy a fák megöregedtek, és a bokrok megritkultak, néhány emlékezetes és jelentős fa pedig eltűnt, némelyiknek a helyén temetetleji gödör maradt, melyben gyökérmaradványok eltépett vége nyúlt ki a földből, mint megannyi barnult seb. S még azt is megfigyelte, hogy a szőlők között, a puszta területeken és a szőlővégeken, ahol azelőtt krumpli, bab, kukorica termett, több a bozót, a kóró és az elszáradt bojtorján. A szőlőket most elhanyagolják ...

A vad mozgásának keresztezőhelyére ért; a Szőlőkalja szeglete itt találkozott az erdővel. Enyhe, déli lejtésű domboldalon folytak alá a szőlősorok, meredek partoldalban végződtek, mely gyümölcsfákkal volt beültetve, s alul sűrű sövény zárta le. Az erdő egészen a közeibe nyúlt, és vagy száz méternyi akácos kötötte össze a szőlőkkel. Hegyesszögben futott össze a sövény és az akácos széle, közöttük háromszögletű rét terült el. A réten túl szarvasheretábla húzódott, még mindig a szőlők és az erdő között. Út vonult az alsó szélén, és beleveszett az erdőbe. Soványan termő föld volt ez, azért nem szántották ki a szarvasherét. A háromszögletű réten váltottak át az erdőből a szőlőkbe a rókák, nyulak és őzek, kemény teleken szarvasnyomokat is talált itt Morvái. A partoldal fáin mókusok vitorláztak fáról fára, és a sövény fölött időről időre héják repültek, mint a rajtaütést végrehajtó vadászgépek, s a szajkók rikácsoló rádiólokátorokként jelezték veszélyes röptüket.

A szeglet csúcsában egy szilvafa és egy mogyoróbokroktól körülvett, ráncos törzsű, öreg vadkörtefa állt. Magas fű nőtt alatta; itt volt Morvái leshelye. Leült a fűbe, a bozót egészen eltakarta, de ő jól látta a rétet, a széles szarvasheretáblát, a meredek oldalt és a sövényt. Kivette az oldalzsákból a forgópisztolyt, és a dobot úgy forgatta el, hogy a töltény az ütőszög elé kerüljön, ha meghúzza a ravaszt. Elővette a barna fedelű noteszt. Olvasni kezdte a fakuló ceruzasorokat:

„Természetjáró- és Vadásznapló.