Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

Fájdalmasan érintett a halála. Örák hosszat nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Mari nincs többé. Nem lesz panasza, nem lesz sorsa. Nem folytatódik ez a roppant bonyolult élet, amelybe belepottyant. Nem érzi többé az emberi kicsinységeket, az önzést, nem kell megalázkodnia, nem kell veszekednie félhülye hivatalnokokkal, akik bizonyos ellenszolgáltatásért intéznek csak el valamit. A halál megváltás, és mégis megdöbbentő. Mari, aki úgy élhetett volna, mint akárki, megvolt hozzá minden adottsága, szépsége, jelleme, és mégis? Nem tudott alkalmazkodni ehhez a világhoz. Nem tudott olyanná válni, mint mi: alázatossá és üressé. Makacskodott és ráfizetett.

Négy nap szabadságot vettem ki, és elutaztam Istvántelekre.

A házban egy idős néni tett-vett, amikor benyitottam. Szóhoz sem juthattam, mert nekem szegezte a kérdést: — Maga is annak a nőnek az ügyében jött? Nem tudok semmi többet, csak amennyit elmondtam.

Közeli rokona vagyok annak a fiatalasszonynak. Szeretném, ha elmondaná, hogy történt az eset.

— Elmondom én, elmondom, csak azt ne mondja, hogy én vagyok az oka. Mint az, aki tegnap délelőtt itt volt. Hát tehetek én róla, hogy meghalt? Már úgy hozták be, félig halva. Lógott belőle a gyerek. Megtettem mindent, de nem vagyok én bábaasszony. Az igaz, hogy megszültem öt gyereket, méghozzá valamennyit itthon, de mikor volt az már... S az az ügyetlen nő, aki vele volt! Azt mondom, sose volt dolga ilyennel. Pedig már nem volt fiatal. A sofőr elment a bábaasszonyért is, a másik utcába. Addig lefektettük azt a szegényt. Kiabált, jajgatott, nagyon szenvedett, egyikünk se mert hozzányúlni. De muszáj volt. Az asszonnyal vizet tetettem fel a rezsóra, és nekiláttam. A feje csaknem félig kint volt az aranyosnak, de tovább nem akart jönni. Én aztán megfogtam és segítettem. Az asszonyka dobálta magát, sikoltozott, de már ez így van, meg kell szenvedni az életért. Kihúzni azonban nem tudtam a gyereket, nem volt elég erő a kezemben. így csak küszködtünk. A másik közelébe se jött. Leült a konyhában, és jajgatott és sírt. Reggel úgy kellett elvinni. A kórházba vitték.

Aztán megérkezett a bábaasszony. Mindjárt látta, hogy baj van, mert szólt a sofőrnek, hogy azonnal menjen az orvosért. Azt mondta, hogy nagy baj van, valahol megszorult a pici. Mit csináljunk? Az orvos csak fél óra múlva érhet ide, nem lehet várni. A bábaasszony elhatározta, hogy megpróbál segíteni, bármi történjen is. Ezt nem lehet nézni, mind a kettő meghal. A szomszédok is felébredtek és átjöttek. A szomszéd- asszonnyal segédkeztünk, fogtuk az asszonyka lábát, a bábaasszony pedig segített a picinek. Sokáig tartott, amíg a fejecskéje kibújt, negyed óra is beletelt. Az asszonyka pedig egyre gyengült, éreztük a lökéseken. Nem tudtunk segíteni, a bába pedig a kicsit fogta. Egy nyomásnál aztán kirántotta, mindjárt a kádba vitte, a Terusné elkészítette a kádat, és megfürdette, megmosta. Élt, sírt. Az asszonyka azonban nagyon vérzett. Szűk volt a lelkem, a pici meg nagy.

— A bábaasszony becsavarta a picit lepedőbe, átadta Terusnak, csak aztán ment a fiatalasszonyhoz. Akkor látta, milyen pusztítást végzett a baba. Gyorsan injekciót adott az asszonynak, és igyekezett a vérzést elállítani. A fiatalasszonyka már nem volt észnél, és a bába néni egyre a szívét hallgatta. Ha nem jön az orvos, öt perc múlva meghal. Rövidesen befutott az orvos, egy fiatalember, kérdezett valamit a bábától, aztán ott foglalatoskodott az ágy körül.

— Azt hiszem, elkéstünk. Vérátömlesztésre lenne szüksége, de mire beérünk, meghal.

— Láttam, hogy még akkor is vérzett, amikor a lepedőbe csavarva kivitték a mentőbe. A bába néni velük ment, vitte a kicsit. A lány testvére itt maradt, a mentő egy óra múlva vitte el. A sofőr mondta, hogy az asszonyka az úton meghalt.

Megrendülve hallgattam ezt a tragédiát. Az ember e különleges csatáját a természettel. Nem sikerült rajta győzni. Csak alapos felkészültséggel tudunk úrrá lenni a természeten. Itt hiányoztak az alapfeltételek. Játszani nem lehet. A természet megbosz- szulja magát.

Mari, Mari, nem volt, aki aggódjon érte, nem volt, aki biztassa, aki bátorítsa. Aki elmagyarázza neki, mikor kell mentőt hívni, melyik órában, melyik percben. Honnan tudta volna, hogy mi a helyes?

Mit tehetek én? Miben segíthettem volna? Tudom, ott a parkban, ott megfordulhatott volna a sors kereke. Akkor becsülettel nézhettél volna szembe a világgal. Nem kellett volna bujdosni az emberek elől. Nem kellett volna megvárni a legvégső pillanatot, ami