Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Tóth László: Versek
kor már nincs más út. Nem rohantál volna az öngyilkosságba, ebbe a szörnyű, fájdalmas halálba. Mit tehetek én? A sorsunk meg van szabva, nem irányíthatjuk. A tiéd másfelé vezetett. Mindenki maga építi fel az életét. Az élet mindenkinek magánügye. Ki erre, ki arra teszi fel, de mindenképpen elzárja a másik elöl. A másik csak puszta szemlélő lehet. Nem segíthet, mert segíteni önmagán se tud. Ügy tengődünk, ahogy lehetséges. Te kiváltál közülünk, ki tudja, holnap melyikünk megy utánad. Reánk is úgy gondolnak majd, ahogy rád én... vagy talán még úgysem. Hiszen, mi ismertük egymást. fehér bilin ülve lexikon látlak fényes pontokat tördeljük a csöndet nemsokára beszélni tudunk a szerelemről: fekete szalagok a hajad zsebkendőmnek egy tincset sej-haj íme (hamutartómnak ajánlom) ágainkon fészket rakott tollászkodik a tél ingeinket föltérképezte a fáradtság szobáinkban díszhalak a tárgyak; fölösleges húszfilléresek: fuldoklunk a patkó mit fölszegeztek homlokomra a tojás miből okvetlenül innom kell és örök bűnjelként: a keménygallér tévedés a fürtös égből füstölgő legyek és pókok záporoznak denevérszárnyak árnyékában pihen a költő harangkötélen ujjai közé ereszkedik félremagyarázott halálunk a kutyák előmásztak az ólomcsövekből a fákon még rikoltoznak a madarak barnán csavarodik torkunkra az alkony Tóth László
