Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye
megszabadulni tőle!... De nem volt más? Igen, a férfiak. Csak lefektetni akarták, elvenni nem. Pedig feltűnő szépség. Éppen azért. Irtózunk a túlságosan szép feleségektől. A szép külső nem párosul szép belsővel is. Marinál igen. Ismerem. De ki vállalkozott arra kívülem, hogy megismerje, megértse? Ahhoz idő kell, jó szándék és határozott cél. Kinek volt határozott célja vele? A kicsiségeket leszámítva? — Mit akarsz tenni? — Nem tudom. — Azzal a céllal hozzámenni, hogy majd elválsz, ostobaság. így nem kötnek házasságot. És ha megalázkodnál, és ha alkalmazkodnál hozzá, és ha kedvében járnál? Nem dolgoznál, a gyereket nevelnéd, nem mozdulnál ki egyedül a lakásból, nem adnál okot a féltékenységre? Jobb lenne? — Nem tudom. Csak azt érzem, nem tudnék vele élni. Nem bírom a kicsinyességét, piszkálódásait, nem bírom a természtét, a mozdulatait. Gyűlölöm! — Akkor kellett volna, amikor lefeküdtél vele! A kávét nézte. Lehajtott feje felidézte a régi napokat, a parkot, a fényességet, a friss levegőt. Megsajnáltam. — No ne szomorkodj. Majd lesz valahogy. Aki egyebet nem tud mondani, ezt mondja. De mi vagyok én, hogy mást mondhatnék? Élettapasztalatom nincs, erőm sincs. És fontos kötelességeim vannak ... Mindenki keresse meg az életben a boldogulást. S az élettársat. S aki ilyenre talál, ilyen szemétdombi kukorékolóra, az mi az istent tegyen? Egy százast adtam volna annak, aki akkor jó tanáccsal szolgál. — Este hová mész? Haza? — Nem. Kövesre, a munkahelyemre. — Mikor megy a vonatod? — Megy négykor is, de azzal nem mehetek. A barátnőmnek hazajött az udvarlója. Katona. Kibérelték a szobát. Csak este megy el. Nevetnem kellett. Eszembe jutott az internátusi szoba. Öten laktunk benne, s hetenként egyszer, hasonló oknál fogva, mi is kiürítettük. Ittuk a sört, és szidtuk és irigyeltük a fentmaradt tagot. Lassan négy óra. Haza kellene mennem. Ildikó vár az autóbusznál a kicsivel. Sportgyűlés lesz. A kertet is fel kellene ásni. Mindegy, nem hagyhatom itt. Még egy kávét rendeltem. Nem hiszem, hogy segíteni tudnék Marinak, nem is azért ülök itt, a jelenlétemmel csupán pillanatnyi örömöt, megnyugvást szeretnék neki szerezni. Ügy érzem, ennyivel tartozom neki a régi időkért, a barátságáért, a ragaszkodásáért, a szerelméért. Hogy én hideg gyík maradtam, az nem ok arra, hogy ne becsüljem és ne tiszteljem az ő érzelmeit, ne osztozzam a bánatában, fájdalmában. Nincs senkije — a vőlegénye nulla, s ez a legvadítóbb, mert aki nem tudja teljesíteni embertársi kötelességét, az a másik életében felmérhetetlen károkat csinál. Az ilyenre törvényt kellene hozni, lecsukni, mélyen a föld alá, a patkányok közé, mert idefenn megmételyezi az emberi szíveket... Hallgattunk mind a ketten. Kevergettük a kávét, s bámultuk az abroszt. Én megértem Marit. Tudom, szégyelli magát a falu előtt a terhessége miatt, a lány- sága miatt. Vigasztalhatnám, hogy nem ő az egyedüli, aki csalódott, aki lányfejjel gyereket vár — de mit ér ez? A lelki gyötrődés alól úgysem menthetném fel, s nem biztos, hogy a mások keserveiben örömöt találna. Ami ki van ránk róva, viselni kell — csak az együgyűeknek, a felelőtleneknek van feloldozás. Mari ép ember, s nehéz viselnie az élet súlyát segítőtárs, támasz nélkül. Hat óra felé felkerekedtünk. Az utcán még megegyeztünk, hogy szerdán felkeres. Valamit csak kitalálunk. A vonat már bent állt, amikor az állomásra kiértünk. Mari búcsút intett, s én sarkon fordultam, és siettem az autóbuszomhoz. Mari szerdán nem keresett fel. Csütörtökön sem. S nem keresett fel egész héten, a másik héten sem, s most már nem is fog felkeresni, mert élete szebb irányba fordult, a kék ég felé, ahol annyi meggyötört lélek talált már boldog nyugalomra. Diáklányaink hozták a megdöbbentő hírt: Mari meghalt! Jobban kivallattam őket, és megtudtam, hogy kórházba szállítás közben halt meg, Istvántelken, egy háznál, ahová bevitték. Többet nem tudtak.
