Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

De aztán fontos dolgok jöttek, úgyhogy megint kiment a fejemből az egész. Az év végi hajrá a százalékért, a tizenharmadik fizetésért, és egy boldog családi esemény, a kis Elvira születése lefoglalta minden időmet. Ügy elmerültem apró-cseprő bajaimban, hogy még az idő múlását sem figyeltem. A politika sem érdekelt, pedig viharce idők jártak akkor.

Egyik nap ebédidő után a kapus utánam szólt: — Várja valaki az irodában!

— Igen? Köszönöm. Hölgy?

— Az.

Mari volt. Ott ült a fotelban, betöltve annak minden kis részét; rövid haja fiúsán a homlokára simult, arca csontosabb, beesettebb, szeme alatt mély karikák látszottak. Első pillantásra szomorú benyomást keltett, de amikor meglátott, s ahogy felvillantak a szemei, újból a régi volt, a ragaszkodó, az anyáskodó, a régi Mari, a kicsit szomorkás, mélabús Mari, akit az én hidegségem űzött a boldogtalanságba.

Mert hogy nem jól van, az látszott rajta mindjárt.

Csaknem a nyakamba borult, amikor eléje léptem. Kissé megtorpant, amikor látta merevségem, de így is láttam a ragyogást a szemében, és ez meghatott. Felvillant bennem egy gyarló, bizonytalan érzés, hogy én lehettem volna az első az életében, de elhessegettem, és gyorsan leültem a szemben levő fotelba.

— Nos, hogy vagy? Már láttalak a múltkor.

— így! — mutatott magára.

— Hányadik hónap?

— Nem tudom.

Nem is lehet tudni. A feleségem sem tudta. Ha valaki sokszor van együtt egy férfival, aligha tudja, melyik nap, melyik ölelés fogamzott meg. Körülbelül a hatodikban lehetett.

— Orvosnál voltál?

— Tessék? — kérdezte újból, mert nem értette.

— Nem voltam. Butaság, mi?

— A legnagyobb. Ezt nem szabad. Bármi adódhat.

— Mit számít az.

— Szóval, rosszul vagytok. Nem vesz el?

— Elvenne; nem akarok hozzámenni.

— Rossz hozzád?

— Rossz. Féltékeny.

— Hülye.

Pardon. Nem sok ez egy kicsit? Legyek főpap, ha ezt értem. Egy szoknyapecér féltékeny. Aki keresztülment félezer nőn, a félezeregyedikre féltékeny! Az embernek viszket a tenyere.

— Ne haragudj, de tudtommal csak az féltékeny, aki szeret is. Akit utálunk, vagy akihez semmi közünk, arra aligha vagyunk féltékenyek.

— Ha megtudná, hogy veled beszélek, megpofozna.

— Tessék?

— Megverne! Ahogy mondom. Már megtette. Mindig veszekedünk. A sexbombáit hozza elő, akik mellett én nulla vagyok. Fölényes. Múltkor kávéházban voltunk, rajtam már erősen látszott a kicsi, s amikor kifelé mentünk, azt mondta, húzzam be a hasam, mert kiröhögik.

— Gyerektartást ígért?

— Nem. Szerinte én vagyok az egyetlen ostoba, akitől gyereke lesz. El akartam csináltatni, nem engedte.

— Nem? Miért?

— El akar venni.

— S így bánik veled? És a szüleid?

Előttük vigyáz, másképp viselkedik. Anyám azt akarja, menjek hozzá. A nővéreim azonban ellenzi; ő látta, amikor megpofozott. S tud másról is. Az állandó veszekedésekről.

— Jó szót nem is váltotok?

— De. Néha egy-egy óra jó. Aztán megint kezdődik. Múltkor az alsóneműin. Nem volt, aki kimossa. A táskájában hagyta, én meg nem néztem meg, elmentem dolgozni, s a hét végén, amikor hazajöttem, félig volt az utazótáskája szennyessel. Anyámnak