Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye
Nem tudtam volna eldönteni, helyesen cselekedett-e Mari. Amikor az igazgatóval nem feküdt le, helyeseltem, bár ott nagyobb volt a tét, de a női tisztesség se kutya. Dehát meddig tart ez, meddig nyúlik? Miért nem szidom Marit, miért nem mondom szemébe, hogy kurva, vagy ilyesmit? Talán mert az egész lefekvés magánügy? Szerethette is a férfit. S szerelemből lefeküdni nem bűn. De meg volt-e győződve róla? És a férfi? Mit látott Mariban? Ennivaló testet... vagy lelket is? Hogyan lehetne mindezt itt az utcán elmondani, vacogtató hidegben, a járókelők között? — Most nem tudok válaszolni — mondtam csendesen. — Nem fogtam fel egészen, amit mondtál. Egy azonban fontos. Szereted? — Nem tudom. Igen, ezt nehéz tudni. Nehéz ilyen embert szeretni. — Ha majd... másodszor találkozunk, akkor válaszolok. Most nem tudok. — Utálsz, mi? — Miért? Nem hiszem. — Nem tudom, mi lesz! — Hogyhogy? Folytatjátok, nem? — Nem bírom elviselni. Akkor miért feküdtél le vele, akartam mondani, de erről már beszélt. A körülmények, pillanatnyi idegzavar, gondolatkihagyás, meg ilyesmi. No jó! — És ő? — Mászkál utánam. — Találkoztok? — Ott lakik nálunk. — Mi? Hát ez hogy lehet? — Minden este eljön, aztán ott marad. — Mi a szándékod? — Nem tudom. Én se. Fogalmam sincs. Ez az ember őrült. A legelemibb erkölcsi szabályokkal sincs tisztában. Gátlástalan kalandor. Ki kellene rúgni. De mi az isten bajom van, mit mérgelődöm?! Elvégre ez magánügy. Fél év telt el a beszélgetés óta. Fél éve nem láttam Marit. Nem találkoztunk. Nem mondhattam el a véleményemet róla. Jobb is. Az ember ne ítélkezzen embertársai fölött. Senki sem aszkéta, mindenkiben van elítélendő. Mari nem becátelen. Rendes lány. Az életben azonban nincs szerencséje. Tapasztalatlan és ügyetlen. Én nem tanítottam semmire. Ő tanított engem élni. De ez csak elmélet. Az élet java része szerencsejáték. S Marinak nem volt szerencséje. Elbukott a legelső gyakorlati vizsgán. 4. Diáklányaink mesélték, hogy Marit eljegyezte valaki. Nagy kuncogások közepette megértettem, hogy véleményük szerint két jő cég került össze. A másik „cég“ alatt biztosan Gőghöt értették. Már azok is ismerik? Alig múltak tizenöt évesek. Marit ők még nem tudják megítélni, a férfihoz jobban értenek. Mari nem „jő cég“. Ha eljegyezte magát, biztosan nem volt más útja, lehetősége. S talán megkedvelte Gőghöt, talán meglátta benne a bűnbánó, javuló férfit, akiből még jó férjet lehet csinálni. Mari erős kezű, szigorú, szép, nem hiszem, hogy el tudna bánni vele egy férfi, ha ő nem engedi. A minap végre láttam Marit. Húsz méter távolságból. Az autóbuszra szálltunk fel. Odaintettem, visszaintett. Valamit mutatott, nem értettem. Egy azonban feltűnt. Hogy alig fért bele a télikabátba. A jellegzetes kövérség: állapotos. Mari állapotos. Gyereket vár. A lefekvés következménye a gyerek. Csoda ez? Nem. Természetes dolog. S természetes az is, hogy Mari állapotos. Utővégre a férfi náluk lakott, és el is jegyezték egymást. Lehet, hogy már házasok is? Miért nem keresett fel Mari? Miért nem világosít fel? Sokáig nem tudtam megnyugodni. Az okot nem találtam magamban, csak a nyugtalanságot, azt, hogy minduntalan eszembe villant, felötlött, és valami fanyar, tipró érzés maradt utána.
