Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye
— Jól. Te hogy vagy? — Állást keresek. — Állást? —■ Otthagytam az egész pereputtyot. Az őrült igazgatónőt, a még őrültebb dirit és a remegő férgeket. Gogh ajánlott valakit, akinél érdeklődhetem. — Gogh? Miért éppen Gogh? — Egyetlen ember, aki élni segit. — De hiszen az egy rohadt alak, ezer nővel a nyakán! — Megjavul. Megjavul. Az emberek csak úgy megjavulnak. Főleg az ilyenek. Dehát ez Mari magánügye. S ki tudja, hátha megjavul? A szerelem tett már csodát. De képes-e szerelemre az ilyen, aki mindig máshova dugdossa a micsodáját? Mari nem könnyelmű, tudja, mit akar. Én beszéljem le? Kikérdeztem töviről-hegyire, hogyan volt ez az egész azzal az emberrel és az állással. Elmondta, hogy eleinte ki se állhatták egymást. Nem köszöntek, és az utcán kitértek egymás elől. A munkahelyen csípős megjegyzéseket tettek egymásra. Ö a hírnevéért utálta Gőghöt, az pedig Marit azért, mert tudta, hogy elítéli. Pár hónapja azonban hirtelen minden megváltozott. Köszönni kezdett és bókolni. Bizonyára sértette a hiúságát, hogy van egy nő, aki kerssztülnéz rajta. Ű továbbra is utálta és kerülte. Egyszer aztán az igazgatóné az igazgató távollétében az egész tanítókar előtt lekurvázta Marit, hogy kitekeri a nyakát az ilyen ágyrajáróknak. Mari megdermedt, szólni se tudott. Valami irgalmatlan harag és gyűlölet fogta el, átjárta egész lényét, felállt, s fenyegetően megindult az igazgatóné felé. Akkor emelkedett fel Gőgh, és közéjük állt: — Mari minden este velem volt, és nem hiszem, hogy lett volna Ideje az igazgató elvtárssal is találkozni. Ez hatalmas hazugság volt. Meglepte Marit is, nem tudta, melyik ellen védekezzen. A tanítókar merev szemmel nézte a jelenetet: Zsuzsa, Mari barátnője tudta, hogy Gőgh hazudik, mert a múlt héten háromszor is együtt voltak, és tudta Jánosiné is, akinél szintén töltött két estét, miközben az ura kirándulni volt a gyerekekkel. De senki se szólt. Mari lecsapta az asztalra a füzeteket, és kirohant a teremből. Gőgh utána ment, az utcán utolérte, és egészen hazáig kísérte. Mari többet nem ment be a munkahelyére. Gőghgel elintézette a papírokat, és sokáig otthon ült reménytelenül, kétségbeesve. Gőgh gyakran eljött hozzá, és ott bolondozott, de valahogy már nem utálta annyira, mint azelőtt. Gőgh ajánlotta az egyik barátját, keresse fel, talán tud Marinak állást szerezni. Odaindult, de előbb bejött hozzám, hogy elmondja életének ezt az ostoba alakulását. Azon gondolkodtam, hogy Gőgh nagylelkű volt-e, de ahogy ismerem, a pillanatnyi helyzetet ismerte fel, és ítélte meg helyesen, s gátlástalanul felhasználta saját ügye, célja érdekében. Nem hiszem, hogy a hazugság legjobb ellenszere egy másik hazugság. De ha már így alakult, mit tegyek én? Mari még elmondta, hogy akkor haragudott Gőghre, amiért megakadályozta, hogy szájon vágja azt a kifestett, hisztériás majmot. Felötlött bennem, vajon kettőjük közül melyik lehet hálásabb Gőghnek. Az igazga- tónéra szavaztam. Szó, ami szó, Gőgh egy csapásra két legyet ütött. Kezdtem becsülni azt az embert. 3. Fél éve nem láttam Marit. Azóta, mióta bevallotta, hogy odaadta magát Gőghnek, lefeküdt vele. Ott mondta meg az utcán, illetve nem is mondta, csak sejtette. Mikor megértettem, belevörösödtem. Ritkán hallja a férfiember nő szájából, hogy ezzel meg ezzel lefeküdtem. Némi féltékenységl düh keveredett bennem, s bizony isten, majdnem kimondtam hangosan meggondolatlan véleményemet. 0 hallgatott. Én is. Mentünk lassan az állomás felé. Néhányszor unszolt, hogy mondjam meg, mit gondolok róla. Igyekezett beszédre bírni. Nem sikerült. Mind a ketten nehezen lépegettünk, mintha súlyok volnának vállainkon.
