Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

képzett erőt helyeznek ide, s nem biztos, hogy mindenkinek jut óra. Voltunk néhá- nyan, akiknek elakadt a lélegzete. De ahogy Marira néztem, láttam, hogy róla van szó. Magába roskadva ült, fejét mélyen lehajtotta, és mereven nézte az előtte heverő füzeteket. Tudtam, mire gondol, mit érez. Hogy nem én megyek el, annak örültem, de hogy ő megy el, az fájt. Mit tehetnék? Semmit. Mi lenne, ha most én mennék? Hogy mondanám el Ildikónak, s ha elmondanám, megértené-e? Nem, nem, nem kell erre gondolni. Az igazgató jóban van velem. Tudja, mit csinál. Biztosított, amikor felvett, hogy szól, ha valamilyen baj adódna, vagy veszélyben forogna az állásom. Eddig még nem szólt.

Nem telt bele két hét, és Marit kirúgták.

Később hallottam, hogy egy másik faluban helyezkedett el.

2.

Továbbra is eljártam Ildikóhoz, boldog voltam, s egy időre kiment a fejemből az egész ügy. Passzív szemlélője lettem, nem hagyott mély nyomokat bennem.

Egyszer azonban Galambos kollégámmal mentünk az utcán, és szembe jött velünk Mari.

— Hogy vagy, hogy vagy?

Beültünk a legközelebbi kávéházba. Mari mesélt. Nem érzi jól magát új munkatársai között. Az igazgató felesége féltékeny rá, pedig még alig beszélt a dirivel. S különben is, a diri utálja őt. És ezt ki is mutatja. A feleségét azonban ez sem győzi meg. A kollégák között sok a nős ember, kicsinyesek és közönségesek. Van egy barátnője, de nem jósol nagy jövőt a barátságuknak, mert a lány szerelmes Gogh kollégába, aki viszont gyakran felejti Marin a szemét. Pedig ő ki sem állhatja. Undorító piperkőc és szoknyavadász.

— Gőgh Jenő? Ismerem — mondta Galambos. — Nagyon is jól ismerem. Annyi nője van, mint a pelyva. Tavaly nyáron együtt utaztunk Magyarországra, én Pestre, ő a Balatonhoz, akkor ismertem meg közelebbről. Egy aktatáska volt nála, semmi több. A táska félig volt gumi óvszerrel, és Gőgh vigyorogva mondta, hogy ha ez mind elfogy, akkor jó nyara lesz. Fél év múlva megemlítettem neki a dolgot, s nevetve újságolta, hogy még kevés is volt.

— Lehet, hogy eladta — vetettem közbe.

— Nem hiszem.

— Én sem. — Mondta Mari. — A faluban nagy híre van. A fiatalasszonyok rajongnak érte, már azok, kiknek jólesik néha egy futó kaland. Külsőleg szép férfi, de amúgy aljas, beképzelt, nagyképű, undorító.

— Vannak ilyen alakok.

Még beszélgettünk egy órát, aztán elbúcsúztunk.

Fél évig megint nem került elém.

Ildikóval nagyon összemelegedtünk, már semmi akadálya sem volt, hogy a feleségem legyen. Megtartottuk az eljegyzést, és októberben a lakodalmat is. Minek részletezzem. A lagzi után a boldog napok minden gondolatomat, cselekvésemet, egész életemet lefoglalták, s nem törődtem egyéb dolgokkal, csak Ildikóval.

Aztán munkahelyet változtattam, Galambos kolléga segített, aki ezzel örök időkre lekötelezett. Kikerültem a bizonytalanságból, egyenesebben ívelt a sorsom.

S ekkor, a munkahelyemen felkeresett Mari. De milyen Mari? A szép barna haját lenyíratta, és vörösre festette, lefogyott, a szeme sarkában szarkalábak; arca beesett, éles orra merészebben ívelt. A szépségén mindez nem rontott, mert később egy munkatársam érdeklődött: — Ki ez a gyönyörű nő?

Rám nem hatott a szépsége, hideg maradtam, de. érdeklődésem megnőtt: Mi a csuda ez?

— Ez? — mutatott vörös hajára. — Ez a divat.

— Mióta lettél ilyen hóbortos?

Nevetett. Nem tetszem? Tudja a jó ég. Mindig tetszett, de sose annyira, hogy valamit kezdhettem volna vele.

— Jól élsz! — mondta.

Szemében láttam a régi szomorúságot, és egy kis irigységet. A szomorúsága meghatott, irigysége elkedvetlenített.