Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye
nem ismerkedik senkivel, s azt hiszi, felhős arcom mögött az a küszködés rejtőzik, melyet magammal vivők őérte. Pedig, isten bocsássa meg a bűnömet, csak a sajnálat hozta homlokomra azokat a komor felhőket. Sokáig nem szőltem neki Ildikóról, de lassan kitudódott az egész. Ildikó messze lakott, s nekem szombatonként utaznom kellett hozzá. Ezért olyankor úgy jelentem meg a munkában, mintha bálba készülnék. Kiöltözve, kivasalva. A kollégák vallattak: — Hová mész? —• A nagymamát meglátogatni! — Mindig ezt mondtam. Egy szombaton nevetve kérdezte Galambos kolléga: — Mondd csak, hány éves a nagymamád? — Hány éves lehet egy nagymama ... öreg! — Elmúlt már húsz? — Dehogy múlt — próbáltam én is viccre fordítani a szót. A parkban elmondtam mindent. Mari lehajtotta szép fejét, és nem szólt. Néztem, és nem éreztem szánalmat, sem megbánást. Valami nagy kegyetlenség volt bennem, és hosszú idő óta most éreztem először, hogy erősebb vagyok, mint Mari. Őszintén mondom, nem tett boldoggá ez a felfedezés. Továbbra is jóban voltunk. Ugyanolyan figyelmes volt, mint eddig, néha érdeklődött Ildikó után, és én elmondtam neki mindent magunkról. Látszólag közömbösen viselte a csapást, de láttam, hogy szomorú. Két héttel később szörnyű dolgot mesélt nekem. — Ogy érzem — mondta —, nem sokáig maradok itt, megpecsételődött a sorsom... — Mégis, mi történt? — Emlékszel arra a nőnapra, amikor olyan sokáig mulattunk. — Hogyne. Ott volt az egész társaság. Csúnyán berúgtunk. — Igen. Jóval éjfél után jöttünk vissza, s ti, részegen is voltatok olyan kegyesek, hogy az épületben levő egyetlen ágyat, a szertárban, nekem engedjétek át. Kissé szédült a fejem, hamar lefeküdtem. Azt hiszem, ti lent kártyáztatok vagy énekeltetek ... — Igen ... Tovább! — Alig fél óra múlva halk kaparást hallottam az ajtó felől. Mint amikor valaki kulcsot akar a zárba helyezni, csak nem találja a lyukat. Ijedten felültem. Valaki rám akar törni? A hold besütött az ablakon, és én láttam, hogy a kulcsot benne felejtettem a zárban, méghozzá félig elfordítva, úgyhogy a kívül álló hiába igyekezett kilökni; nem sikerülhetett. Odalopózkodtam az ajtóhoz, és füleltem. Halk dörmögést hallottam, majd részeg káromkodást. Ki lehet ez? Hogy mit akarhat, azon nem kellett sokat törnöm a fejem. — Mintegy öt perc telt el, amikor nevemen szólítottak: Mari! Mari! Nyisd ki! Megismertem. Az igazgató volt. Ügy tettem, mintha aludnék, nem hallanám. Ekkor kopogni kezdett s kérlelni, hogy nyissak ajtót. Határoznom kellett. Az állásom úgyis bizonytalan, itt az alkalom. — Csak nem engedted be? — Várj csak. Ha nem engedem be, biztosan nem tűri el ezt a megaláztatást. Nem tudtam dönteni. Az undor és a józan ész küszködött bennem. Közben már nem kopogott, de dörömbölt, sőt rugdalta az ajtót. Olyan nagy volt a zaj, hogy a szomszéd épületekben sorra kivilágosodtak az ablakok. De ő nem tágított, minden óvatosságról elfelejtkezett. — Részeg volt. — Fenyegetőzött. Megjárom, ha nem nyitom ki. Ebben én is biztos voltam. Mit tegyek? Ott álltam az ajtóban, határozatlanul és kétségbeesve. Egy kattintás, és megoldódna minden, a reménytelenség, a folytonos aggódás. Nagy volt a kísértés. S voltam olyan ostoba, hogy nem nyitottam ki. Visszaosontam az ágyba, fejemre húztam a pokrócot, hogy ne halljam a hangját. De mindent hallottam, a könyörgését, az ígérgetését, a káromkodását, a szidalmait. Mindegy volt. Többet nem keltem fel, s tudtam, ezzel itt véget ért az én karrierem. Mintegy fél óráig dörömbölt még, aztán elment. Reggel nem találkoztunk. Azóta görbén néz rám, látom a szemén és a viselkedésén. — Gondolod, hogy kirúg? — No hallod! Ez csak természetes! — Tudhatod magadról. A kezében vagyunk. Ebben igaza volt. Megfelelő iskolai képzettség nélkül kerültünk ebbe a munkakörbe, s remény sincs, hogy megszerezzük hozzá a képesítést. Így mindennap várni lehetett a felmondást. Az igazgató sohasem kecsegtetett túlzott reményekkel. S Mari jól sejtette. Alig egy hónap múlva az igazgató bejelentette, hogy néhány
