Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Mészáros Károly: Ella Mari magánügye
Mészáros Károly magánügye Ö volt az egyetlen barátnőm, akibe nem szerettem bele. Pedig igazán megérdemelte volna. Csinos is volt, jó is. Különösen hozzám volt mindig jó. Együtt dolgoztunk, ugyanazt a munkát végeztük, mindig éreztem segitőkészségét, támogatását; nagyon jólesett a biztatása, abban a keserves időben, amikor mindenkitől megalázva, emberben és életben csalódva és egy szerelem rossz emlékével szívemben épp azon a ponton voltam, hogy beleugrom a Dunába. Fölöslegesnek éreztem magam. S ő akkor erőt öntött belém, megmagyarázta, hogy csak egy dolog miatt érdemes meghalni: önmagunk ostobasága miatt, de amint látja, én egyáltalán nem vagyok ostoba, csak egy kicsit ügye- fogyott és tehetetlen. Mindezen lehet segíteni, ha észreveszem, hogy az általam ismerten kívül létezik még egy világ, amelyben nemcsak durvaság és kegyetlenség van, de szépség és jóság is. Az óra szüneteiben ott ültünk a parkban, és ő hallgatta véget nem érő panaszaimat, és józan, tárgyilagos érveivel egymás után oszlatta el kétségeimet. S közben, míg így élni tanított, elfeledkeztem a szerelemről, elfelejtettem beleszeretni, később meg már nem tudtam. Mindennap együtt voltunk a munkahelyen, munka után az autóbuszig, megszoktam őt, s akit megszokunk, az szívünk és érzelmeink számára közömbössé válik. Ügy vált közömbössé, hogy nem ébredt vágy bennem az ölelésre, a csókra, be- cézésre. Valami más, más fonál kötött össze vele. A barátság, a szeretet, a tisztelet fonala. Sokszor felfigyeltem apró figyelmességeire: segített tollbamondást, dolgozatot javítani, tízórait hozatott, ha én elfelejtettem, és mellém állt sok-sok hangos vitában. Ügy érezte, valahol elrontotta, és igyekezett helyes vágányra terelni ügyünket. S én ezt tudtam, és szidtam magamat, hogy nem ébred bennem semmi testi vágy iránta, nem hat meg figyelmessége, s még hála sem érződik szavaimban, mozdulataimban. — Nem tudok beléd szeretni — mondtam őszintén. — Nem tudok... hiába is akarok .. . Mari, úgy látszott, megért, és biztatott: — Nem baj, majd megváltozol. Időre van szükséged; el kell felejtened a sok rosszat, amit veled tettek. Az egyetlen jó, hogy feledni tudunk. A halottakat sem tartjuk sokáig az emlékezetünkben, hát még a rossz emlékeket. S kijártunk mindennap a parkba, és beszélgettünk. S ekkor jött Ildikó, berobbant az életembe. Egy pillanat alatt felmelegített, és eltüntetett minden rosszat, ami bennem élt. Mint a napfény, úgy hatott rám, és én füröd- tem a fényben. Egyszóval beleszerettem. És itt kezdődött az én bűnösségem és Mari tragédiája. Mennyi viszontagságtól, mennyi rossztól mentettem volna meg szegényt, ha az első pillanatra úgy hat rám, mint Ildikó. De nem így történt, s a természet parancsa ellen nem véthet az egyszerű halandó. Az erőszakot nem ismerte az egyenes lelkem. Így Ildikóhoz kezdtem járni. Titokban, feltűnés nélkül. De Mari előtt úgy álltam mindig, mint a bűnös. Éreztem a helyzet tragikumát; Mari huszonkét éves, számít rám, Ella Mari
