Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Aich Péter: A szintézis költője

Rúfusnál szó sincs véletlenről, költői módszere a tudatosítás. Ennek a folyamatnak eredménye a gyümölcs: az eszencia. Rúfus biztosan, tévedhetetlentil fogalmaz, szinte el sem hisszük, hogy maga is velünk együtt keres; úgy találjuk, hogy csak elvezet ahhoz, amit már felfedezett. Szimbolikája azonban nemcsak verseiben mint egészben, hanem egyes szavaiban is érvényesül: kötetében egy-egy szó — harang, gyermekkor, kút, ablak stb. — mindig vissza-visszatér, ezek képezik a költemények kölcsönös kapcsolatainak vázát.

Érdekes Rúfusnál az egymástól távoli témák összeolvadása (ami egyébként Kraskóra is jellemző, s ami a fent mondottakkal szorosan összefügg), például a gyermekkor, az otthon témavilágának kapcsolódása a nemzet, illetve a költészet problémáihoz (Políčka v horách, Okno). Előbbi versében (Polička v horách) a paraszti világ emléke, de egyúttal a nemzet problémája is megjelenik, ha a nemzet a történelem folyamán elveszti kicsiny voltában gyökerező nagyságát, kénytelen bezárkózni, hogy megvalósítsa önmagát — utóbbi verse (Okno) nosztalgikus visszavágyakozás, ám egyúttal Rúfus költői miértjének magyarázata is. Érdekes jelenségnek vagyunk itt tanúi: ez az „összeolvadás“ tulajdonképpen határt képez a szó, a motívum eredeti és szimbolikus értelme között.

A kötet második része — mint említettük — a jelenre való rátapintás. Az alapmotívum ezúttal is az otthon, de csak mint kiindulás. S ez az alapmotívum most már tágabb jelentések hordozójává lesz. Az általános humánum szintjén olyan problémákat érint, amelyek látszatra talán távol állnak az otthon témakörétől, de amelyek nélkül emezek sem volnának olyan mélyrehatók; Rúfus lírájában ez idézi elő a tágulást, az organikus, természetes fejlődést. A költő ezt a ciklust is egy Harangok címet hordozó verssel kezdi — s ez nemcsak motívum, s már nem is csak jelkép: ez már a költő lényege, egy vele. A harang szava az övé is (Pod zvonom), s nem akármikor, hanem csak ünnepnapokon szólal meg. (V. ö. Krasko, Kritika: „Blahoslavení sú, ktorí hovorili / a nepovedali viac, než čo povedať mohli vo dňoch sviatočných“ és Rúfus, Pod zvonom: „Počúvaj, hľadaj znamenie. I Zvuk. Signál. Príchod. / Ak áno, hovor. Akže nie, / vyvoľ si ticho.“J

A két rész dialógusa is a kötet első és második felének dialektikus kapcsolatát, Rúfus költői vallomásának elmélyülését és tágulását bizonyítja. A visszatérő szavak, motívumok mintegy utalnak egymásra. Míg az első rész Cas a zrkadlo című versében a halálról mint a nehéz emberi lét végpontjáról, a lét elkerülhetetlen, szomorú beteljesedéséről beszél, addig a második részben (Smrť) a belenyugvás természetességével, már-már groteszk fintorral szól róla a költő. Ehhez társul még Múdrosť című verse: mennyivel kiegyensúlyozottabban, s végső következtetésében mégis mennyivel súlyosabban jelentkezik itt a lét problémája!

Rúfus alapélménye az otthon, a nép, a nemzet, ezeknek általánosságukban is konkrét mivolta, történelmi és társadalmi helyzete és emberi világa. Ez mint kontinuitás minden költeményében jelen van. (Itt említendő meg Studňa című költeménye, melynek egyes elemei már előbbi verseiben is felbukkantak: Zvony — „Aj ty už občas počuješ“ Okno). A Studňa mintegy összefoglaló válasz a feltett kérdésre, a kihívásra, s egyúttal Rúfus költői vallomása, objektivizáló folyamatának demonstrálása is. A harang — kút. amelyben meglátod magadat. Önfelismerés az otthonban, az otthon pompásan egyszerű világában (Zvony). A víz más arcképet tükröz. S míg Okno című költeményében még van felelet, bár ez is sóhaj inkább, a Studňäban a kút — vakablak. Itt a szépség már „önmagának beszél kusza, furcsa dolgokat" (Michelangelo), a tükörkép korunk gyermekeink arca, akik „lenyelik a titok kapujának kulcsait“, s „vissza már nem adják“ (Zvony detstva).

A versek szomorúsága helyenként már-már pesszimizmusba fordul. Ez ott figyelhető meg, ahol a sötét horizonton hiányzik a hajnalcsillag, a fényes pont, amely az újból bekövetkező napot jelezné. Mintha a költő kétségbe vonná, hogy lesz még lehetőség, amely a nemzetet az élet buktatóin átsegíti: „Az úristen sem törődik már vele. Elfelejti." (Len tak). S ami ebből a fájdalmas, küszködő létből marad, végső következ