Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Aich Péter: A szintézis költője

tetésében talán már csak a puszta történelem (Cesta). Rezignációről azonban szó sem lehet. A bánat nem a priori adottság: a dolgok természetéből fakad, innen Ível fel hatalmas akarása, igyekezete. Az elburjánzó optimizmus önámítás volna. Rúfus elsősorban a kicsinyek, az aprók gondjait, súlyos hétköznapjait látja, innen indul és — egyelőre — itt is végződik a vallomása. A humánum térségein még nagy út előtt állunk, az elérhetetlen cél megközelítése még sok erőfeszítésünkbe kerül, s ebben nyilvánul meg az emberi nagyság. Hogy magát a költőt idézzem: ismerni kell és tudni kell a sors buktatóit, az akadályokat, az útvesztőket ahhoz, hogy értékelni és csodálni tudjuk az ember nagyságát: „A tvoje veci ako pomrúky / hovoria: bol. Bol smiešny? Veliký.“ (Človek)

Rúfus az emberi lét atlaszát nyitja meg előttünk verseiben, a mindig eredménytelen újrakezdést, a végtelen, makacs folytatást, az ifjúkor ideáljaitól a felnőttség kényszerű kompromisszumáig, s újra meg újra visszatér a féltve szeretett néphez, az otthonhoz, mely minden kicsisége s a vak sors minden értelmetlensége és érthetetlensége ellenére él, létezik. Ebben látja Rúfus a konkrét vigaszt, a lehetséges optimizmus termőtalaját: tekintélycsorbulás nélkül a tudatos leereszkedést az átlagember szintjére, aki minden csapást átvészel, és elfogadja a diktált játékszabályokat, nehogy „kitörjön a katasztrófa“ (Svoboda).

Érdekes Rúfus esztétikai hitvallása. Több verse részben utalásokkal, részben csakis erre a problémára koncentráltan oly értelemben szól, ahogy Rúfus az emberi lét nagyságát fogalmazza. Kétségbe vonja a helytelenül használt szó életképességét s a módot, ahogy a mai ember visszaél vele, olyannyira, hogy a szó végül is értelmét veszti (Poézia). Rúfus letisztultán egyszerű költészetet követel (Čo je báseň). Ars poeticája összhangban áll költői gyakorlatával. Kötetének egyöntetűsége s egyúttal színes sokfélesége gazdagon közvetíti Rúfus mondanivalóját, melyet sokféleképpen értelmezhetünk, sőt aktualizálhatunk is, de aligha érthetünk félre. A záróköltemény (Zvony detstva) összefoglaló jellege is arra enged következtetni, hogy a kötet egységbe komponált egész: a harang-motívum kerete itt bezárul, kiteljesedik. A téma — a tudás magasabb fokán, a spirális útján — visszatér a kiindulóponthoz.

Rúfust mint szlovák költőt elsősorban népe sorsa inspirálta ilyen vallamásokra; nyelve, szimbolikája, sőt humanizmusa is a népi hagyományra, a nép szellemi világára utal. Rúfus költészete mégsem csupán egy nemzet tulajdona, mert értéke és kicsengése általánosabb érvényű egyetlen nemzet specifikumánál, problematikája több nemzet élménye is. A jövőben a költő szélesebb és mélyebb elemzésének is ez legyen az ösztönzője. Rúfus költészetében a szintézis meghozza gyümölcsét: az egyensúlyt, még a szeretetben is.