Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Aich Péter: A szintézis költője
Aich Péter Milan Rúfus verseiről a szintézis költője A költő életében tíz év nagy idő, ám ennél Is több múlt el azóta, hogy Milan Rúfus második kötete napvilágot látott. Első könyve (Až dozrieme) annak idején a szlovák líra új hullámát jelezte, utána érkezett be Válek és Stacho nemzedéke, amely a teljes kitörést hozta az ötvenes évek sematizmusából, s a felzárkózást a modern költészet szintjére. E forrongásban Rúfus egyetlen kötete szinte klasszikus értékként jelent meg, bár világos volt, hogy műve még nem lezárt egész. Nemrégiben megjelent második kötete [Zvony, Smena 1968) ezt a feltevést teljes egészében igazolja is. Bár Rúfus tulajdonképpen az új költőnemzedékkel egyszerre jelentkezik, költészete mégsem tartozik az általuk képviselt áramlatba, távol áll a hideg felszínű metaforától s annak már-már érthetetlen mélységeitől, a szavak totalizálására épülő analitikus módszerétől. Bár ő is ugyanabból a realitásból indul ki, figyelme mégis ellenkező irányban: egyszerű formáktól a kritálytiszta fogalmazás útján végeredményben a szintézis felé halad. Ebből a szempontból Rúfus a kortárs szlovák költészet egyedülálló jelensége. Talán azért is érezzük líráját annyira szükségesnek. Minden verse a drágakő pompájával tárul elénk; simogató, harmonikus világ. Rúfus két részre osztotta kötetét, s mindkét rész címadó verssel kezdődik — feltehetően nem véletlenül. Ebből bizonyos belső kapcsolatokra következtethetünk. A két rész összehasonlítása révén ki is derül, hogy az első rész az emlék, a múlt, a gyermekkor tudatosítása, a második viszont a rátapintás az előbbi által determinált jelenre. A három bevezető költemény (Zvony, Krajina detstva, Abeceda) a gyermekkor Invokációja, a gyermekkorba való tapintatos visszatérés, a gyermekkor konkretizálása, mindannak a megéneklése, ahonnan és amiből a költő elindult. Az érett férfi visszatér az éretlenség éveinek színhelyére, bár ez a visszatérés csak illuzórikus: az érettség terhével már lehetetlen. Innen a férfi csak erőt meríthet, hiszen tovább kell mennie. Van ebben valami nagyszerű: Rúfus végtelenül szomorú verseiben mindig, mindenek ellenére érezni lehet tiszta és csodálatos erőfeszítéseit, az életnek — bár ez az élet kemény — bátor vállalását, a végső dolgokig (Starenka na dreve, Človek stb.). Rú- fusnál tehát a gyermekkorba való visszatérés nem szimpla öncél, nem az ötvenes évek költőinek szülőfaluba menekülése. Rúfus minden verse szimbolikus értékű, ha másképp nem, úgy, hogy a konkrét szöveg szimbólumát rejti (Kosec). Költő elődje ebből a szempontból Ivan Krasko — s nemcsak itt; hasonlóságuk több vonatkozásban is kimutatható. Míg azonban Krasko valóság-komplexumokból indul ki s így tapint rá mondanivalójára, addig Rúfus verse letisztult gondolatokból fakad, így jut el a valósághoz, s költői krédójának megfelelően ezzel mutat előre.
