Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Új művek és fejlődési jelenségek a csehszlovákiai magyar regényírásban
1. Az a korszerűsödési törekvés és igény, amely a mi irodalmunkban szélesebb síkon és intenzívebb módon a 60-as évek elejétől nyilvánul meg, a regényírásunkban is méghozta már az élvezhető gyümölcseit. Itt sem jött létre ugyan még az a mű, amely a törekvést és az igényt maradéktalanabbul teljesíteni tudta volna, de már több olyan alkotás kiadásra került, amelyet a műfaj fejlődésében, formai és tematikai differenciálódásában jelentős kísérletként vagy eredményként lehet, illetve kell számon tartani. Az 1963-tól 1967-ig terjedő fél évtizedben — melyet itt csak futólag, az előzmények és összefüggések érdekében érintünk — nincs olyan év, amely legalább egy figyelemreméltó regényt ne produkált volna. A sort Dobos László első regényével, az 1963-ban megjelent „Messze voltak a csil- lagok“-kal kezdhetjük. Ezzel, a zsenge jellegzetes fogyatékosságait is magán viselő művel a szerző azt a zsánert: a par excellence kisebbségi regényt újította fel, amely az első köztársaság magyar irodalmi közvéleményében nagy népszerűségnek örvendett. („Ennek a műfajnak a megteremtésére szinte valamennyi jelentősebb epikusunk kísérleteket tett“ — írja Csanda Sándor az Első nemzedék című könyvében.) Dobos kísérlete óta 1967-ig három olyan további regény jelent meg, amelynek központjában szintén a csehszlovákiai magyarság eddigi életútjának — elsősorban az 1938-tól napjainkig tartó szakaszának — problémái állanak. A három könyv közül Egri Viktorénak (Megmondom mindenkinek, 1965) a művészi értékét a krónikaszerűség meglehetősen lerontja. A másik két könyvben — Rácz Olivér „Megtudtam, hogy élsz“- ében (1966) és Dobos Földönfutókjában (1967) — a kisebbségi létforma és problematika művészi érvényű általánosítása árnyaltabb epikai eszközökkel megformált szug- gesztív történetek keretében valósul meg; az intenzív formaigényesség Rácznál hagyományos elemekből kialakult többszörösen összetett kompozíciót, Dobosnál pedig a próza újabb eredményeit felhasználó regényszerkezetet eredményezett. Az 1963—67 között létrejött könyvtermésből négy olyan regényt említhetünk még meg, amely kisebb-nagyobb fogyatékosságai ellenére formai-szerkezeti vagy tematikai s műfaji szempontból újat, újszerűt hozott. Szabó Béla állatregénye, az Ebek lázadása (1964) nemcsak műfaji raritásával tűnik ki, de a metaforikus alapkonstrukció esztétikai elhibázottsága ellenére megbecsülhető részértékeket is tartalmaz. Dávid Teréz művében, a nyelvileg és stilisztikailag kifogásolható Kásahegyben (1966) meglep az a biztonság, amellyel a szerző végig tudja vinni a káderezési kérdőív sémájára alapozott szerkezeti ötletet. Lehocky Teréz a történelmi kisregényeket tartalmazó kötetében (Moloch, az isten, 1965) még nem tudta leküzdeni a reá jellemző szélsőségesen naturalista szemléletet, de a harmadvirágzás irodalmába új zsánert állított be. Ugyanez mondható Petrőczi Bálintról, aki hosszabb alkotói válság után egy olyan zsánerrel: a krimivel jelentkezett (A szemtanú, 1966), amely eddigi irodalmi nyilvántartásunkból teljesen hiányzott. Az 1968-as esztendőben — melynek termését az alábbiakban részletesebben tekintjük át — összesen négy regénykötet került kiadásra. Ha ezeket összevetjük az előző fél évtized röviden jellemzett műveivel, akkor megállapíthatjuk, hogy a korszerűsödésre, esztétikai igényességre irányuló tendencia érvényesülése regényírásunkban tovább tart. Az új regényekben általánosságban véve ugyanazokat a fejlődési momentumokat tapasztaljuk — a régi átlagnál nagyobb formai-szerkezeti és szemléletimódszerbeli igényességet és változatosságot, a műfaj differenciálódását és a tematika Új müvek és fejlődési jelenségek a csehszlovákiai magyar regényírásban figyelő
