Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra
jutunk egykönnyen, inkább csak elméletben, s akkor is csupán a Csallóközbe, a Garam mentére vagy Gömörbe igyekszünk — két-három órás utak! —, és a gazdasági helyzetünk sem kedvez a beatnlkromantika gyakorlati átélésének. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az idegem életérzéseik adaptálása eleve magában hordozza a póz lehetőségét, érthető, hogy fiataljaink költői kiállása gyakran külsőségnek, a kordivat utánzásának és eredetieskedésnek tűnik, és a válságba jutott emberi intellektus vergődésének tragikuma helyett inkább a fiatalság naiv komolykodását és pózát tükrözi. 5. Beszámolóm irányzatos, szubjektív, ezért szükségszerűen egyoldalú, és nyilván nem tartalmazza a teljes igazságot a fiatal irodalmárok eredményeiről és hozadékáról irodalmunkban. Tisztában vagyok ezzel a ténnyel, így akartam. írásommal nem értékelni, hanem vitázni akarok. Vitázni, és a magam erkölcsi és esztétikai értékrendje szerint befolyásolni kezdő szerzőinket, fejlődésüket, útkeresésüket, amennyire ez lehetséges. Amellett, hogy a felelős írói egyéniség sajátos jogait, szuverenitását tiszteletben tartom, irodalompolitikai okokból kiindulva hatni akarok rájuk, s ezt nem tagadom. Lényegében minden kritikus és közíró hatni akar a közszellem alakulására, a gondolkozásra, még ha ezt nem vallaná is be maga előtt. Ezért nem véletlen, hogy fejtegetéseimben oly gyakran szerepel az író és a valóság viszonya, mely egyben az író és a közösség viszonyát is jelenti, és nem cél nélkül írtam le ezt a fogalmat: felelős írói egyéniség. Hét évvel ezelőtt a Nyitrai Pedagógiai Intézet kezdő verselőihez írtam egy vitacikket, melyben sző szerint a következőket írom: „A szocialista társadalomban egyenesen tűrhetetlen jelenség az önemésztő magány érzete, szinte már lelki betegség számba megy, mely emberi értékeket, tehetségeket tesz tönkre.“ Ha felmérjük a magány irodalmának széles körű és jogos térhódítását a szocialista társadalmakban, felületesen nézve a dolgot arra a következtetésre juthatunk, hogy ezzel az állításommal alaposan melléfogtam. Magam is elgondolkoztam rajta, hogy miért írtam le akkor ezeket a gondolatokat, és rádöbbentem, hogy minden ellenkező hiedelemmel ellentétben, ma is leírnám őket. Egy bizonyos: az én korosztályom romantikája inkább volt az emberi cselekvőkészség, a tettek romantikája, mint az utánunk következőké, s ez talán a dolgok ésszerűségébe és irányíthatóságába vetett hitet kölcsönözte nekünk, mely hit talán a fiatalabb generációnak már nem sajátja. De ettől függetlenül igaznak tartom a gondolatot, sőt kiszélesítve is igaznak tartom: lényegében minden társadalom magányellenes! Az emberi lét fenntartásának alaptörvénye ez, és úgy vélem, cáfolhatatlan és öröktől fogva való; a falkából, a közösségből kiváló egyed, a magányos vad elpusztul egyedül. Más kérdés az, hogy ugyanaz a társadalmi szervezettség, ugyanaz a civilizációs mechanizmus, mely az emberi együttélést egyáltalán lehetővé teszi, egyben az emberi egyéniség belső elmagányosodásának feltételeit is termeli. A termelési kötelezettségek, az adminisztráció, a militarizáció szempontjainak élettere és közege véd és taszít egyidejűleg, véd mint közösséget, és elidegenít mint egyént. Ez a modern entellektüel egyéniség tragédiája, mely korunkban egyre fokozódik. Értem én kétség- beesését: egyik oldalon látja a modern technika nyújtotta, szinte korlátlan lehetőségeket, a másik oldalon viszont megfigyelheti ezeknek a lehetőségeknek az oktalan fecsér- lését, abszurd megsemmisítését, a lehetséges emberi javak feláldozását a fegyverkezes oltárán, a hatalmi versengés vastörvényeinek fogai között; de azt is tudom, hogy az emberi nemnek ilyen körülmények között is élnie kell, az atomháború lehetőségének árnyékában is dolgoznia kell, hogy fenntartsa önmagát. Meg vagyok győződve arról, hogy ha egy esetleges jövőbeli atomháború után az emberiségnek csupán egy csekély számú csoportja maradna meg, ez a kis csoport nem követne el kollektív öngyilkosságot, hanem összefogná az erőit, hogy a lehetőségek szerint megmaradjon, és újra megteremtse egy új emberi közösségi élet alapjait. Ez az emberi életerő és élniakarás az emberi lényeg alaptermészetéből következik. Tévedés ne essék, nem a mindenáron való optimizmus érdekében agitálok én, s fejtegetéseim nem a pesszimizmus irodalma ellen irányulnak; a dialektika arra tanít, hogy arányaikban, összetettségükben lássuk a dolgokat, s én erre hívom fel a figyelmet. Mások is mondták már, és én is vallom, hogy az emberi magány fontos élettényező, és mélyen emberi, és az ezt kifejező irodalom is értékteremtő és pozitívan ható lehet. S ha mégis fenntartásaim vannak vele szemben, csupán kizárólagossága, hullámszerű egyeduralma nem tetszik, melyben nem teljesen a kor igazságának érvényesülését, hanem a divatelemeket, az újszerűség vonzását és bizonyos értelemben a könnyebb, mert elsajátítható rutiinimunlka szerepét is
