Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra

felfedezem. Tisztában vagyok azzal, hogy a teremtő magány egyenesen az alkotás létfeltétele, és értem a személyes magány érzését addig, amíg lelki szenvedést jelent. De ellene vagyok a magány, tehát az individualizmus irodalmának egy olyan határon túl, mely mögött már közösségellenessé válik, tehát embertelen. Nézzük még egyszer Keruacot: Dean Moriartyja minden élniakarása mellett nem teljes értékű, és még inkább nem rokonszenves emberi figura számomra, mert egyáltalán nincs tekintettel másokra, és nem tudom elhinni, hogy szervezett társadalomban ez megvalósítható realitás — bár Amerikáról van szó —, ha pedig megvalósítható, annyira felelőtlen, hogy ebből kifolyólag nem ismeri a szenvedést. Az élniakarásba beleőrül, de szenvedni képtelen. Számomra az emberi szenvedés tudatosítása valamilyen módon a humá num lényegével azonos, s az az irodalom, amely az emberi szenvedésen a felelőtlenségnek kultusszá és erkölcsi attribútummá való emelésével, cinizmussal teszi túl magát, vagy lényegéből eredően egyszerűen, képtelen’ ezt észrevenni: életellenes romantika. Az élet ugyanis nem engedi meg az embernek, hogy ne vegye észre a szenvedést; s ha valaki az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani, pózol, vagy becsapja önmagát. S amikor kezdő költőinknél itt-ott találkozom ezzel a jelenséggel, kötelességemnek tartom hangot adni ellenvéleményemnek.

Ivan Večenaj (Jugoszlávia/: Tél, 1969