Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra

ötvözi őket harmonikus és megnyugtató, kerek egésszé. Ropog és csikorog ez a vers

— önkéntelenül merül fel a .kérdés: vers-e egyáltalán? —, valami emberfeletti szellemi és tárgyi káoszt Igyekszik megragadni és formába önteni. Ennél a verstípusnál a szépnek mint esztétikumnak a szerepe megszűnik, helyette a meghökkentő, az ellentmondó, a fogalmilag döbbenetes, az abszurd lép színre. Ez a vers szakított a hagyományokkal; ez a vers már csak egyet akar: felmutatni a teljes zűrzavart, és bunkókért ütni vele. Elemei a gondolati kép, az aforizma és a paradoxon. Látszólag semmilyen szabályai nincsenek, kerüli a harmóniát, és konok következetességgel mond alig összefüggő dolgokat. Allen Ginsberg így ír erről a költészetről: „Nem írok én verset, gondoltam, csak írom bátran, ahogy éppen kikívánkozik belőlem, nekieresztem a képzeletemet, feltöröm a titkot, ákombákomokat, mágikus sorokat bűvölök elő elmém igazi mélységéből — összemarkolom az életemet és írok, olyat, amit meg nem mutatnék senkinek, írok a tulajdon lelki fülem és egynéhány más finomabb fül gyönyörűségére. Így állott elő az Üvöltés első sora. »Láttam nemzedékem legjobb elméit<r stb. azután az első rész mindenestül, félőrülten gépeltem le egyetlen délután: roppant, szívszorító komédia, vad kitételek, értelmetlen képek, pusztán az elme absztrakt költészetének szépségéért valók, az elme, ahogy nekirugaszkodik, s közben sete-suta figurákkal szórakozik ..Az elme absztrakt költészetét próbálják még megvalósítani verseikben Németh István, Kmeczkó Mihály, Tóth László, Varga Imre és még néhányan. Keseeli Ferencet verseiben is a groteszk elem teszi mássá, Miilk-ola Anikót pedig képei életszerűsége és érzelmi telítettsége választja el a többiektől. A káoszt megjelenítő költészettel kapcsolatban felmerül a következő kérdés: mennyiben lehet időálló esztétikum egy adott korszak sajátos szellemi és szervezeti zűrzavarának képe, és mennyiben része az emberi szellem folytonosságának a költő, ha reprodukálja ezt a zűrzavart? Valódi értéket alkot ezáltal, vagy a perc, a jelen számára dolgozik csupán, miután tudatosan nem keresi azt, ami a mát a tegnappal és a holnappal összeköti? S így jövő nélküli kortanú lesz csupán? Eddig úgy tűnt, a költő éppen azzal alkotott esztétikai értéket, hogy rendet teremtett a káoszban, az ősködként gomolygó valóság tárgy-, szó- és fogaiomminiádjáből (kiválasztotta és nevén inevezte azokat, amelyek egymáshoz tartoznak és egymásnak kölcsönösen értelmet adnak; olyan rendet teremtett köztük, mely az ember értelmi és érzelmi egységének sajátja, s amely logikai rend nélkül az emberi nem tevékenysége egyetlen sok milliárd hangú, érthetetlen üvöltés lenne csupán, mint egy felbolydult dzsungel hangzavara. Nevén nevezni a valóságot! Fábry is leírta már, hogy a költő — névadó. Újra Gínsberghez jutottunk. Eljutottunk fejtegetéseink során a beat- níkromantikához, mely — érzésem szerint — kezdő költőinket erősen befolyásolta. Visszakanyarodtunk a költő és valóság viszonyához. Varga Imre írta „Hipnagóg vízió“ című versében: „elmegyünk autóstoppal az ararátra I ott elénekelünk egy songot t arról, hogy a sebességváltó és az ég I testvérek. . ..“ A beatníkéletérzés, amely az amerikai életforma másfél évtizedes termékeként bejárta a világot, a kommunikációs forradalom következtében hozzánk is eljutott. Átmenetileg a technikai civilizáció világa fiatalságának életérzése lett, melynek a roppant amerikai földrész és ország végtelen térségei, az a lehetőség, hogy a nyolchengeres bőgő gépbárkák a horizontba vesző, négypályájú távolsági autóutakon az északi télből egyenesen a forró déli nyárba rohanhatnak utasaikkal, egy magas szintű technikai civilizáció komfortja és anyagi bősége, szabadságának és demokráciájának végletei adnak reális alapokat. Csupa olyan sajátos tényező, mely Közép-Európának azokon a tájain, amelyeken mi élünk, fel nem lelhető. De nézzük most Ginsberg költészetét! Mi benne az eredeti, az egyszeri. Véleményem szerint az a sajátosan meglátott buja vegetáció, az amerikai élet-dzsungel döbbenetes mélységei és mélytengeri áramlatai, melyeket hatalmas lélegzetű verseiben szinte szociológiai alapossággal leír, néven nevezve egy általa felfedezett nyers valóságot, egy létező víziót, mely eddig ismeretlen volt az emberi szemek előtt — legalábbis ebben a formájában ismeretlen —, s amelynek döbbenetét ő üvöltötte világgá először. Keruac Oton-jának is a szociológiai tarkaság kölcsönöz utolérhetetlen eredetiséget, a rohanó élet határtalan lehetőségeinek pátosza, az életerő, mely teretlenül és akadály nélkül, gondtalanul és felelőtlenül száguld egyre csak előre, új kalandok felé. Ezzel szemben fiatal költőink verseinek valósága szűk, elvont és esetleges, nem a szociológiai tenyészet bujaságából, hanem a közvetett emberi ismeretekből táplálkozik. Érthető, a mi valóságunknak nincsenek ötezer kilométeres távolságai, a sebességváltóhoz sem