Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra

Mészáros László nevét még egyszer meg kell említenünk, mégpedig recenziói és elméleti írásai kapcsán. Ezekben olyan gondolkodónak és gondolati rendszerezőnek mutatkozik, aki a felvázolt irodalmi törekvések elméleti hátterével és filozófiájával is tisztában van. Ez indokolja a reményt, hogy idővel korosztálya, illetve egész irodalmunk korszerű látású elméleti összegezője és kritikusa lehet.

Összegezésül (megállapíthatjuk, hogy kezdő iprózaírőimk csoportja a hagyományos formákon túllépve, azokat alig méltatva figyelemre, a formai kísérletezés gazdag skálájával kér helyet irodalmunkban, amely azonban ez ideig még nem jár számottevő esztétikai eredményekkel, sőt irodalmunk valóságtartalmának gyarapodását is csupán mértekkel segíti elő.

„A szó csak festék, mindenbe belekeverték."

Érdekes, hogy éppen Szitási Ferenc írta le ezt, akinek verseiben a szó, a fogalom teljes értékűen érvényesül, és a 'legtöbbször kézzelfogható valóságot Jelent. Nézzük nyolc sorát!

„Fogaim haván ropog a tél, a földre fehér csillagok szálltak, puha csőrükben henyél a fagy, itt az ideje a halálnak.

Habzó tenger a táj, a fák csontjáig mar a hideg, a szelek most koporsót sodornak,

— lelkem ki menti meg"

(A szelek most koporsót sodornak)

A vers szépsége, költőisége a szavak sima csendülésére, zeneiségére, az egymásból folyó fogalmak realizmusára épül. A feszültséggel teli, pontos téli képet komorsággal telíti a halál, a koporsót sodró szelek, s a végső kérdés pátosza. Ez a költészet tartja meg leginkább a folytonosságot a korábban Jelentkező költők (Tőzsér, Gál, Zs. Nagy, de akár Ozsvald és Dénes vagy Bábi) stílusával; így ír még verset Kulcsár Ferenc és Zalabai Zsigmond. Ebben a fajta költészetben a szónak, konkrét jelentésén túl még egyéb különös (mágikus?) tartalma is van, melyet a „szép szó“ fogalmával jelölhetnénk, és gyökerei valahol az emberi lélek mélyén rejtőznek, a tudatalattiban, ahol bizonyos szavak különösen harmonikusan csendülnek össze, bizonyos képek különösen sokat jelentően egészítik ki egymást, s a tudatban kiváltják a szép, a kellemes, a Jó érzését. Véleményem szerint önmagát szegényíti az a költészet, amely feladja a szavaik mágiájában rejlő lehetőségeiket, ahogy ezt fiataljaink egy másik csoportjánál tapasztaljuk.

„mintha tényleg elkopott volna a zárójelek hatalma tömény rengés kapaszkodott ujjaimba rétegek súlya szakadt belém a sorrend kérdőjelei angyalokat rángattak kezükben holtakat és félholtakat várták dermedten az apokalipszis nyitányát...“

(Aich Péter: bomlás)

A vers ritmusa felbomlik, a szavak, képek zökkenve sorakoznak, s alig fűzik őket egésszé a zilált logika pólkhálószálai. A ritmus disszonanciája silkodtó, messze a zeneiségtől, s a szavaknak csupán tényközlő funkciójuk érvényesül, és még az intuíció sem