Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra

mélységet kölcsönöz a mondanivalónak, s ez az igazi, eredeti művekben így is van. Sokan csupán arról feledkeznek meg, hogy a metaforának és szimbólumnak is csak. akkor van értelme, ha új élettényeket jelenít meg, új összefüggésekre villant fényt* még nem látott mozzanatokat tesz láthatóvá, érzékelhetővé, és semmi jelentősége ott, ahol csupán a rendet zavarja meg, a logikát teszi sejtelmessé, és homályba burkolja az egyébként tiszta összefüggéseket. Az ún. modern próza jelentős erőfeszítéseket tesz az irányban, hogy a már ismert valóságról alkotott jelek, információs egységek és fogalmi képek kombinálásával és átrendezésével új összefüggéseket teremtsen, s így új valóságot fedezzen fel, ami ugyan ettől még írói erőfeszítés marad, de szinte kizárólagosan formai jellegénél fogva semmiképpen sem tartalmazhatja, illetve merítheti ki a lényeget. Forma- és stíluskereséseiknél ezt a tényt kezdő prózaíróinknak is tudatosítaniuk kell. S ha mégis szinte kizárólagosan ezen az úton indultak el, arra is figyelmeztetem őket, hogy az ilyen ellenőrizhetetlen és sokszor zavaros stíluskísérletek esetleg az igazi alkotóerő hiányának a jelei is lehetnek, mert az erős és megformált írói mondanivaló még aikkor is tiszta, világos és érzelmileg egyértelmű — legalábbis a prózában —, ha a tartalmát szimbólumok és metaforák hordozzák. Kafka regényei, novellái nem bonyolultak, csak mély értelműek, s talán kimondhatatlanok, de érzelmileg pontosak és érthetőek. Bár fiataljaink törekvéseiben olyan — szükséges — törekvést is látok, hogy mások akarnak lenni, mint az előttük járók, s helyzetük pszichológiai rajzából következik, hogy problémáikhoz, útkeresésükhöz az általuk választott formák jobban illenek. Korszellem és divat, átvett formák és attitűdök: azért esik annyi szó éppen itt róluk, mert bár figyelembevételük és a feléjük forduló érdeklődés nem jelent feltétlenül veszélyt az íróra, sőt, a korszerűség terén való tájékozódáshoz elengedhetetlenül szükségesek, de túl komolyan vételük eltereli a figyelmet a lényegről, és helyette álvalóságot, állényeget eredményez, mely aztán valamilyen rutinmunkában jut kifejezésre.

Bár kezdő prózaíróink együttvéve is keveset publikáltak még, minősítenünk kell őket, annál is inkább, mert tehetségüket nem tagadjuk. Ha a hétköznapok realitásához, a kézzelfogható valósághoz való viszonyukat vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy stílusával Mészáros Károly áll hozzá a legközelebb. Nála érzem leginkább a fizikailag élt valóság felfedezésére való törekvést, illetve az epikai szándékot, hogy az általa meglátott és leírt, tehát újrateremtett valóság hasonló legyen az eredetihez, a modellhez. Szinte érezni írásaiból a kemény igyekezetet, a feszült gondolkozást, hogy egy-egy helyzetet, környezetet a rendelkezésére álló véges eszközökkel, mérhetetlenül kevesebb szóval, illetve fogalommal, mint amennyire szüksége lenne hozzá — örök írói gond — éppen olyannak írjon le, amilyen volt. Mészáros László sem igyekszik elvonatkoztatni a valóságot, de nála már érezni az élettények között válogató intellektus konstruáló munkáját, amikor a novella elemeit egy gondolati — gyakran olvasmányélmény — valóságszemlélet vagy életérzés értelmében rendezi, s az írás végén kibújik az ötlet, a csattanó, a szándék. Kettőjüket sorolnám az epikus igényű kezdő prózaírók közé. Keszeli Ferenc egy fokkal a líraiság felé emelt prózát ír azáltal, hogy stíluselemévé és valóságszemlélete részévé tette a groteszket. Prózája akkor jó, ha hangulatában hu marad önmagához; amikor átvett pózt igyekszik reprodukálni, illetve egyéníteni, természetellenessé válik. Mikola Anikó környezetrajza reális, maga a környezet irreális, többször mitikus, s írásai egésze majd minden esetben szimbólum. S ha a létrehozott „mesterséges“ környezetet nem avatja valósággá a metafora belső valóságtartalma, vagy a poén intenzitása, az írás mesterkéltté válik. Kovács Magda a Fekete szélben félelmetes valóságot ötvözött össze olyan tárgyi és lélektani szuggesztivitással, hogy az írás indulat! szintje szinte az őrületig fokozódik, mintha Tóth Lászlót akarná igazolni: „A költő feladata és küldetése: őrület.“ Sötét, komor világ ez, melyet fokozni már alig lehet, néhol talán feleslegesen és természetellenesen komor. Duray Miklós ragaszkodik a realitáshoz, de a hétköznapok jelentéktelenségét és szürkeségét mití- zálja. Expressziói akkor hatásosak és megragadóak, amikor nem szakítja el a szálakat,, melyek a realitáshoz kötik őket. Az abszurd elvonatkoztatás terén Wurczel Gábor megy el a legtovább. Legutóbbi írásai tételes konstrukciók, melyekben egy-egy gondolat vagy érzelmi motívum köré épít szavakból keretet. Nem mentes bizonyos intellektuális pátosztól: „ml a Végtelen és az anyag gyermekei voltunk“ — írja; szavakat ír egybe, ami újra csak a lényeg felett elsikló formai törekvések felé mutat. Ez kiútkeresést, de kiúttalanságot is jelenthet problémáiból.