Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Duba Gyula: Autóstoppal az Ararátra

S njint minden visszafojtott elemi erő, az egyéniség feltörése ,is vehemens és öntörvényű volt, és a maga siető spontaneitásában önkritikátlan. önző és kíméletlen. Mintha elfelejtette volna az emberi kiteljesedés és szabadság lehetőségének örök érvényű alapfeltételét: az emberi egyéniség csak egy adott kollektív szabadság méretei között és azoknak az érteiméiben lehet korlátlan és szabad. Az idősebb nemzedékek számára ez a korszak másfél évtizedes fejlődés folytonosságát s ennek egyik törvényszerű fázisát jelentette, a legfiatalabbak beleeszmélkedtek ebbe a bizonytalan gazdasági és szellemi valóságba. Láttak, hallottak, tapasztaltak anélkül, hogy a jelenségek fejlődéstörvényeit, a gyökereket ismerték volna. így véleményalkotásuk nagyrészt másodkézből kapott információkon, az egyáltalán megszerezhető ismereteken, és nem személyes tapasztalatokon alapult.

Másik vonásuk — szintén az idősebbektől eltérően —, hogy, legalábbis eddig, nem formálói, alakítói, tehát alanyai a szlovákiai magyar valóságnak, hanem tárgyai. Produktumai, akiket egy aránylag megszervezett szellemi közeg formált, és kérdéses (vagy törvényszerű?) valóságszemléletükkel éppen ennek a kis közösségnek a belső ellentmondásait hozták felszínre. A negyvenesek és idősebbek érdeméül könyveljük el, hogy jóformán a semmiből létrehozták a háború utáni szlovákiai magyar szellemiséget, de egyben bűnükül róhatjük fel (ha az!), hogy olyanná formálták, amilyen. Inkább ösztönössé, mint tudatossá, inkább gyakorlativá, mint elméletivé, művészi helyett inkább politikussá, illetve közéletivé. Közbeszúrtam, hogy ha ugyan bűnük, mert ennél a pontnál egy kissé időznünk kell. Irodalmunknak — beszéljünk teljes fél évszázados létéről — kezdettől fogva jellemzője, sőt éltetője és fő erőforrása a közéleti érdekeltség, a nemzetiséggel való sorsvállalás és az iránta érzett felelősség, tehát a legmesszebbmenő közösségi jelleg. Olyannyira közösségi és elkötelezett, hogy mind ez ideig nem ismert, vagy nem akart ismerni más témát, más szempontokat és értékadó kritériumokat, mint nemzetiségi létünk korproblémái és sorskérdései. Gondoljunk a híd-szerepre, a szlovákiai imagyarregény-igényre, a kisebbségi géniuszra, az elhivatottság vállalásának folytonosságára, Fábry hitvallására: a vox humanára. Ez alkalommal ne vizsgáljuk, hogy jól van-e ez így, maradjunk meg a ténymegállapításánál, és annak a következtetésnek a levonásánál, hogy ha így van, bizonyára szükségszerűen van így. S az eddig jelentkező fiatal költőcsoportok következetesen ennek a hagyománynak a jegyében jelentkeztek, 3 ibár esztétikailag újat hoztak, és így irodalmunkat egyre differenciáltabbá tették, a közösségi elkötelezettség szükségszerűségét nem tagadták. Legfiatalabb verselődnk a közösség előtt az individuumnak adnak előnyt, a gyakorlati politikummal szemben az elméleti elvonatkoztatásnak, a társadalmi kép helyett a lélek belső látomásainak és entellektüel élményeinek. S ha meggondoljuk, hogy tudatuk eszméléséhez a kor tálcán kínálta számukra a manipulációnak kiszolgáltatott, az önmagától és környezetétől elidegenedett ember filozófiáját és irodalmi vetületét, melyet a saját tehetetlenségük érzése kísért, nem csodálkozhatunk szellemi fejlődésük vonalán. Az idősebb nemzedékeknek lényegesen több aktivitásra jutott lehetőség a szocialista társadalom dolgaiba való beleszólás területén, mint nekik. S ha most a magány, az elidegenedés és pesszimizmus kérdéseiről vitatkozunk velük, nem azért tesszük, mert kétségbe vonjuk ezeknek a fogalmaknak a valóságtartalmát, tagadjuk jelenlétüket életünkben, hanem azért, hogy lényegüket és szerepüket a mi körülményeink között tisztázni próbáljuk, jelentőségüket, művészi és gondolati értéküket és időállóságukat megvizsgáljuk. Határozottan vitába szállunk azonban velük akkor, amikor magatartásukban, költői attitűdjükben mellőzik a sorsválílalás és felelősségtudat érzését, irodalmunk hagyományainak folytonosságát, és a kollektív valóság teljes átélése és szubjektív interpretálása helyett megelégesznek a kordivat nyújtotta lelki problémák valóságával, s az Individuum steril lelki életének egyik jelentős, de leszűkített, és ennek ellenére időszerűsége folytán lényeggé emelt területével.

3. A csoport kezdő prózairól stílusára mindenekelőtt az expresszivitás és a közvetett kifejezésmód, a metaforák és szimbólumo-k jellemzőek. Rövid novelláik lírától átitatott kéipek, lényegük a sorok mögé rejtett, átvitt éurteilímű tartalom, a 'metafora. Ennelk ellenére közelről sem egysíkúak, gondosabb elemzéssel egyéni jegyeik világosan megkülönböztethetők. Szinte kivétel nélkül költői ihletésűek, írásaik alapszövete a lírai megérzés, az intuíció. Újra a kordivatra bukkantunk; az epikai, leíró próza rovására kordivat ma áttételesen beszélni annak reményében, hogy a metafora általánosító varázsa