Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Veres János: Vallomás magamról

Persze, van néhány állandó cimborája is a vidéki írónak (pedagógus, orvos, mérnök stb.), ezek azonban mind elfoglalt emberek. Az egyik horgászni jár a szabad idejében, a másik a gyermekeit autóztatja, a harmadik házat épít az öccsének, a negyedik a feleségével takarít. Élik a polgárok szorgalmas, sztereotip életét. Ha néha mégis ráérnek az íróval társalogni, percek alatt az itteni magyarság múltjára és jelenére, a CSEMADOK és a kisvárosi szellemi élet ezernyi problémájára terelődik a szó. S a•» írónak erőt kell öntenie ezekbe az emberekbe így ezeknek a találkozásoknak sem- lehet „üdítő“ a hatásuk. Az önfeledtebb közös szórakozások ritka óráiban az író mindig a barátok (és családtagjaik) puritánabb és szigorúbb mércéihez alkalmazkodik, s ez az állandó önkontroll fárasztó.

Remetei magányról tehát nem beszélhetünk. A vidéki író valahol a középen áll, a lüktető nagyvárosi zajlás és a nyugtató, termékenyítő magány között, s elég groteszk a helyzete. Támasz után kapkodna, s közben neki kell mások támaszává válnia.

Legény koromban gyakran tűnődtem azon, hogy jó volna Pozsonyban állást vállalni, sőt tárgyaltam is főszerkesztőkkel, s amikor minden jó úton haladt, magam hőköltem vissza a kínálkozó lehetőségtől. Amióta házasember vagyok (10 évvel ezelőtt nősültem), és gyermekünk is van (7 és fél éves kisfiú), szeretteim oly erős szálakkal kötnek a városunkhoz, Rimaszombathoz, hogy elköltözésre nem is gondolok. Ehelyett az utóbbi időkben naiv vágyálomként egy erdei lak képe ködlik fel gyakran a képzeletemben; a két véglet közül a teljes magány utáni sóvárgás került előtérbe. Egy erdei házikó képe, ahová napokra vagy hetekre is ki lehetne menekülni, írni és olvasni, távol a világ zajától.

S mivel — ismétlem — ez csak naiv ábránd, a vidéki költő lelki bajait, szorongásait, kényszerképzeteit és idegfáradtságát csak a gyógyszerek enyhíthetik; a tablettákat

— hála az orvos ismerősöknek — szerencsére könnyen be tudja szerezni. Feleség, gyermek, szülők, közeli rokonok előtt sohasem hozakodom elő a vívódásaimmal, gondjaimmal, kétségeimmel; nem volna ildomos éppen őket terhelni ilyesmivel.

A gyermek természetesen szép és kedves percekkel, órákkal ajándékozza meg nyűtt idegzetű s majdnem mindig fáradt és szórakozott apját. Am az apa tudatába az öröm mellé minduntalan odatolakszik a féltés is, ha leckéjét körmölő, játszadozó vagy alvó kisfiára tekint. Ez a megnevezhetetlen félelem krónikus szövődményként hálózza be a lelkivilágomat.

Diákköri tervem, hogy tanár, pedagógus legyek, betegségem miatt nem valósulhatott meg. Hosszú betegeskedés után 27 éves koromban, 1957'-ben váltam először hivatalosan munkaképessé. Munka után kellett néznem érettségi, szakképzettség és rokkantsági nyugdíjra való jogcím nélkül. A rimaszombati kórházban szereztem hivatalnoki állást, s kilenc évet töltöttem ott olyan munkakörben, amely nem érdekelt. Szanitéci fizetést kaptam; 600, később 450 korona volt a havi jövedelmem. Más állást akkoriban nem találtam. Mondták, hogy próbálkozzam kosárfonással vagy dísztárgyak készítésével, de az ilyesmihez sohasem volt kézügyességem. Időnként cikkeket, riportokat írtam pozsonyi lapoknak, s a megjelent versekért, fordításokért a szokásos honoráriumot kaptam. Bármily hihetetlen: sokszor „honvágyat“ éreztem a hajdani szanatóriumi szoba után, ahol vigyáztak rám, ahol biztonságban éltem, s annyit írhattam, olvashattam, amennyi jólesett.

Miután a rákosbeteg-osztályon, ahol akkortájt dolgoztam, lelki beteggé tett a halállal eljegyzett emberek állandó közelsége, otthagytam a fehér falú siralomházat, s állás nélkül maradtam.

1966 tavaszától 1967 márciusáig szerződés alapján az Üj Szó külső riportere, vagyis ^.szabad úszó“ voltam. Noha a lap szerkesztői, akikkel munkám révén összeköttetésben álltam, kedvesek, figyelmesek és megértők voltak, ez az állapot tarthatatlannak bizonyult, mégpedig két okból:

1. Csak havi 600—700 koronát kerestem, és sohasem tudtam előre, hogy a „húzások“ után hány sorért kapok majd tiszteletdíjat. Ez a bizonytalanság családos ember számára idegőrlő.

2. Minthogy nem álltam rendes munkaviszonyban, a „Hátha valami történik!“ érzés sokkal nyomasztóbban nehezedett rám, mint bármikor azelőtt. (Feleségem akkor még mint képesítés nélküli tanítónő szintén keveset, keresett. A köteteimért kapott tiszteletdíjakat otthonunk lakályosabbá tételére fordítottuk.)